2015

Átlépés

Bemutatkozás

Amikor a változás szelei fújnak a pesszimisták falakat emelnek, az optimisták pedig vitorlát bontanak."

Legfrissebb hozzászólások
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Mire a fák megnőnek

 

Az ember csak szánt, vet, kalapál, arat. Ganét hord, újra szánt, újra vet, újra meg újra. S egyszer csak észreveszi, hogy a hajában szürke szálak vannak, megszélesedett a homloka, szakálla szürke már, s bajusza bozontos. Az ember csak észreveszi, hogy a csikóból csontos, öreg ló lett, a gyermekek szakállt eresztettek és bajuszt. A bölcsőben síró leánykák férjhez mennek, és új bölcsőt ringatnak. Az ember, ha ezeket észreveszi, meglepve megtorpan és csodálkozik. Istenem, mondja, hát így... hát így vagyunk már. Eltelt az idő. Igen, hát ez a rend, mondja magában az ember. Ez a rend. Csak kár, olyan rövid volt az egész. Hogy tulajdonképpen semmi sem történt, csak volt néhány szép és nagyszerű élmény, és volt néhány csúnya és gonosz élmény. Volt néhány gazdag, örömtől dagadó perc, és volt néhány megaláztatás, néhány kellemetlen kaland, betegség, bánat, egyebek. És volt járkálás az eke után, volt néhány szép, kellemes mozdulat, mikor a kéz magot lendített a tavaszi föld felé, mikor a tüdő tágultan szívta be a fák virágát, évszakok illatát, mikor a láb mezők puha pázsitjára hágott. De egyéb tulajdonképpen nem történt semmi. És maholnap ennek is vége van. Ennek a kevésnek, ennek a semminek, ennek az életnek. Azért... egy kicsit szomorú, gondolja az ember, s azzal továbbmegy, mert eszébe jut valami, amit még nem végzett el, s ami fontosabb, mint az elmélkedés.

‪#‎WassAlbert‬ Mire a fák megnőnek

Wass Albert: Téli álom

Kint tél van még; hideg, könyörtelen,
az ablak alatt elsüvölt a szél.
Fedélcsatorna pléhe felzokog,
ott fent a kémény jajgat és beszél.
A képzelet varázsa messze száll,
s mint őszi pára itt-ott fennakad;
egy szürke dombon s néhány régi fán
meg-megpihen s halkan tovább szalad…
Már lefolyt a bércek hó-palástja,
sötét-lilára vált a vén havas;
szalonka száll a csendes esti szélben,
s a napsugár már zöld rügyet fakaszt.
A kismadár is megcsendül az ágon,
tavaszi vágyak vidám dallama;
túl a ködbe burkolódzó fákon
mintha bíbor-eső hullana.
Jön az alkony. Az áldott nap leszáll.
Vonulnak már a szürke vadludak;
a légben kezdődik a szúnyog-bál,
s a völgyben tompán harsog a patak.
Azúr-egen a csillagok kigyúlnak:
arany szegek a tündér kárpiton.
A földre sápadt csillagocskák hullnak:
pásztor-tüzek, a vén hegyormokon.
Kint még zokog a vén fedélcsatorna,
ablakom a szürkületbe tárom.
Hideg havát a szél szemembe hordja:
elsuhant már a februári álom.

Wass Albert üzenete március 15-re

Fiatal véreim, határokon innen és túl, idegen föld elhagyatottságában, az otthoni kényszerűségek sivárságában, rabságban, elnyomatásban, ahol csak vagytok: hozzátok szólok. Súlyos idők nyomása nehezedik lelkemre s mondanivalómat hosszú esztendők gondja s tudása érlelte. Ti vagytok a nemzet jövendője. Veletek él vagy pusztul a magyar. Amit ehhez az egyszerű történelmi tényhez hozzáfűzni kívánok, azt fogadjátok szeretettel, mint ahogy szeretettel csordul a szivemből.

Életrevalók vagytok. Életrevalóbbak, mint mi voltunk a ti korotokban. Okosabbak is vagytok, óvatosabbak és mérsékletesebbek. Megértőbbek egymással és idegenajkú embertársaitokkal szemben. Az élet tanított meg erre. Látókörötök szélesebbre tágult a történelem viharverése folytán. Minden lehetőségtek megvan ahhoz, hogy egy okosabb, emberiebb és talán szebb világot építsetek föl magatok köré, mint amilyen a mienk volt. Adja az Úristen, hogy így legyen. Mindaz azonban azon múlik, hogy megtudjátok-e őrizni és hajlandók vagytok-e vállalni azt a magyar lelki és szellemi örökséget, amit mi vért izzadva átmentettünk valahogy a különböző "izmusok" özönvizén a ti számotokra, hogy ne legyetek lelki koldusok egy özönvíz-utáni új világban. Ez az örökség a tietek egyedül és senki másé nem lehet ezen a földön. Ha ti eldobjátok magatoktól, örökre elvész. És nem csak önmagatokat fosztjátok meg valamitől, ami pótolhatatlan, de nélküle szegényebb lesz az emberiség is.

Nekünk magyaroknak az Úristen különösen gazdag és színes nemzeti örökséget adott. Az egész világon egyedül ez a mienk. Senki nem veheti el tőlünk, mint ahogy mi sem vehetjük át senkitől azt, ami nem illet meg minket. Hiába beszélünk angolul, franciául, spanyolul, németül, attól még nem leszünk sem angolok, sem franciák, sem spanyolok, sem németek. Az ő örökségük nem a mienk s ha majmolni próbálnánk őket, könyökkel betörni közéjük, mindössze a magunk egyéniségét, a magunk örökségét veszíthetjük el, az övéket soha sem vehetjük át. Gyökértelen idegenek leszünk az emberi világban s lelkileg elpusztulunk benne, mint a gyökerét vesztett fa.

Véreim, fiatal magyarok, jól-rosszul, de valahogy átmentettük számotokra azt a nemzeti örökséget, ami Isten rendelése folytán a tietek. Átmentettük azt földrengésen, világégésen, nemzetpusztító, lélekgyilkoló nemzetköziség mesterséges tanainak szennyes özönvizén keresztül. Ha egyebet nem tudtunk értetek tenni, de ezt megtettük s becsülettel őrködünk fölötte, ameddig élünk. De a többi már a ti dolgotok és a ti felelősségetek. Egyet ne feledjetek el: amig magyarok vagytok s az ősi kultur-örökség erkölcsi alapján álltok, addig Isten által kijelölt helyetek és szerepetek van a világban. De ha eldobjátok magatoktól ezt az örökséget, ha magyarságotokból kivetkőztök, akkor senkik se lesztek, csupán egy halom szemét, amit ide-oda sodor a szél, míg végül is elmerültök a semmiben.

Én bízom bennetek. Áldjon meg mindannyiatokat az egy igaz Isten, kőszikla-örökségünk magyar Istene!

Az angyalok tisztásán

Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen.
Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett. Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, ahogy a fák között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellőt az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból.
Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod : surrannak, matatnak, itt-ott a sűrűben. Sok dolguk van, igyekezniök kell.
A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündérke les rád. Figyelik, hogy rontó ember vagy e? Azoktól félnek.
De te látó- ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen reád kacagnak.
Amikor rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből. Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét, akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket, amiket a forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak.
De akkor a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, csodálatos meséket az erdőről.
Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására. Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe. A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet, és a békességet. Te minderről semmit sem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a madarak nagyon szépen énekelnek körülötted, és a patak nagyon szépen mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő. A fák, a virágok, a fű, a moha, a magas kék ég és rajta az a nagy, csillogóan fehér felhő, amelyiken a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy kék pipájából, és jóságosan mosolyog.
Csak amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek közé, és hiába gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonozod gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt és az élet legsúlyosabb perceiben is derű és békesség van a homlokodon: csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem. Wass Albert

Nagypénteki sirató

"Majd, ahogy az idő telik,
mint ki dolgát jól végezte:
Nagypéntektől Nagypéntekig
térdelünk a kereszt alatt
húsvéti csodára lesve.
Egyszer a jobbszélső alatt,
másszor a balszélső alatt,
éppen csak hogy a középső,
az igazi, üres marad."

Wass Albert: Nagypénteki sirató

http://www.szepi.hu/irodalom/vers/tvers/tv_190.html

Wass Albert: Álomtündérhez

Add a kezed, úgy halkan, csendesen.
Te nem lettél még hozzám hűtelen.
Mikor mindenki csalfán elhagyott,
Gyújtottál bennem reménycsillagot. 
Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta 
Te elvittél az álmodó avarra. 
S te mutattál mindent, ami ott terem 
A bűvös, varázsos álom-réteken. 
Ha megtépett az élet rózsabokra, 
Vittél mogorva tölgyfa-templomodba. 
Ha vérző szív volt mellemen az érem, 
S töviskoszorú messiási bérem, 
Te glóriává változtattad azt, 
Virágot hintettél rám és tavaszt. 
Ha voltam bűnös, lázadó Kain, 
Vittél az eszme-Krisztus után, 
S hogy az igazság sugározzon rám, 
Vezettél fönt a néma Golgotán. 
Ha rám viharzott lent az ember átka, 
Vittél a béke messze csillagára. 
Féltem. . . kezed kezembe tévedett. 
Óh, örökre áldott legyen neved!

105 éve született Wass Albert

Wass Albert, a magyar szó és írás fejedelme ma lenne 105 esztendős. Emlékezzünk rá egy kicsit másként. Az írófejedelemre, a magyar nemzet örökös, hű szolgájára emberként.
… a történelem kontárjai nemzetemet belevitték az utolsó kalandba…Mi örökre elveszünk!”

/ részlet Wass Albert tábori postájából 1944. augusztus 29-én/

Wass Albert,  a magyar szó és írás fejedelme január 8-án lenne 105 esztendős. Emlékezzünk ré egy kicsit másként. Az írófejedelemre, a magyar nemzet örökös, hű szolgájára emberként. Aki egyszer kézbe vette írásait, nem tudott elszakadni tőlük. A lelkét ismerjük, töretlen bizodalmát, alázatát nemzete iránt, összetéveszthetetlen stílusát, az egyszerű szavakba öntött bölcsességet.

Rendhagyó módon születésének évfordulóján nézzünk vissza életének rögös útjára. Ismerjük meg életének kevésbé ismert részét. Zetényi Csukás Ferenc hadtörténeti kutató segít megismerni  Wass Albertet, a katonát.

Szentegyedi és czegei gróf Wass Albert 1908-ban született Erdélyországban, a kies Válaszúton. Boldog gyermekkor és korán ébredő nemzeti öntudat. Majd, a döbbenet…

1920. A Trianoni gyalázat.

A 12 esztendős fiúcska lelkében az első fájdalom. A „békeszerződés” elszakította hazánk testéből Erdélyt, a Kárpátok egész kincses hegyvidékét, az Alföld déli részét és a magyarsággal együtt feloszlatta a nemzetiségek között. És, ami a legjobban fájt: oláh bocskor taposta szeretett Erdélye havasait.

1932-ben az ifjú kertész és erdőmérnök Wass Albert behívót kap –kötelező katonai szolgálatra- az egyik román lovasezredhez, ahol fájó szívvel, de egy évet leszolgált.

Mikor a nemzet könnyei felszáradtak, Horthy Miklós kormányzó urunk fehér lovára szállt. Szilárd volt döntése: ha kell, akkor karddal, fegyverrel szerez érvényt a magyarok igazságának. Majd megcselekedte azt.

A karpaszományos honvéd

Felvidékünk 1938-ban, Észak-Erdély 1940-ben ismét hazatért. Büszke Wass grófunk 1942 májusában Kolozsvárott,  karpaszományos honvédként vonult be a Magyar Királyi Honvédség helyőrségébe, ahol 1943. január 1-én tartalékos híradós zászlósi rangot szerzett.

1943. február 10-én ismét „angyalbőrben” találjuk Wass Albertet, Veress Lajos altábornagy, a kolozsvári IX. hadtest parancsnokának segédtisztjeként. 1943. július 10-én csapatával a keleti frontra tartott, mint csapattiszt. A Pripjathy- mocsarak mellett egy orosz partizáncsoport semlegesítéséért- ezzel egy német uszályhajót mentett meg- kapta meg a Vaskereszt II. osztályát 1943. december 29-én,  majd egy közel százötven fővel bíró német – magyar kontingenst mentett meg az élete kockáztatásával. (A német vaskereszt hadikitüntetés -1813-ban alapította Frigyes Vilmos porosz király- a németek és szövetséges katonáik kaphatták hősies katonai magatartásukért.)

Derekán kötéllel a mocsaras területről vezeti ki társait-mindent egy lapra téve- a veszélyből, ezért felterjesztés után a Vaskereszt I. osztálya is az övé. (1944. január 20.).

Tűzkereszt

A partizán tevékenységek egyre inkább felerősödtek, erről így ír Wass Albert a naplójában:

„ …ember, aki harcolni akar, mert azért van itt, mert a harcot a vérében örökölte. De aki becsületesebb formáját szeretné a harcnak, nem ezt a bújkálósdit, amit itt láthatatlan emberek vele művelnek.”

1943. szeptember 7-én megkapta a hosszú frontszolgálatért kiérdemelt I. fokozatú Tűzkeresztet. (A Tűzkereszt a Sebesültek Érmét is hívatott volt helyettesíteni, mivel a sebesülések számát a kitüntetés szalagjára illesztett pántokkal rendelték jelezni.)

Wass Albert kitüntetésére több „sebesülési pánt” is rákerült. Volt úgy, hogy autója aknára futott, máskor haslövést kapott és homlokát súrolta egy lövedék.

Öt havi frontszolgálat után- jutalmul- a karácsonyi ünnepekre szabadságot kapott, amelyet otthon-családja körében tölthetett el.

Még a keleti fronton terjesztették fel a bronz Signum Laudis nevű hadikitüntetésre, melyet 1944 szeptemberében tűzhetett a zubbonyára.( „A Dicséret Jele”-  1939 májusában újraélesztette a Signum Laudis-t. A hadikitüntetésként való adományozást, a hadiszalagon illetve a kardokkal történő adományozás lehetőségét teremtették meg újra.)

1944. január 21-én újra mundérban, a Német-Olasz Tiszti Bizottság egyik összekötő tisztjeként.

Szerencsés május

Ez egy nagyon érzékeny része Wass Albert katonai pályafutásának. Feladata a magyar-román békés együttélés betartatásának eszközlése és ellenőrzései. Felállítási helye Sepsiszentgyörgyön volt, elöljárójának Szent- Miklósy István vk. őrnagyot nevezték ki.

1944. március. 19-én a németek megszállták Magyarországot. Wass Kolozsváron kapott új feladatot egy magyar műszaki alakulat vezetőjeként - német alárendeltetésben. Lehallgató készülékeket szereltetett és telefonvonalakat épített a Gestapo kényszerítésére.

A május Wass Albertnek mindig szerencsét hozott. Veress Lajos altábornagy, a IX. (kolozsvári) hadtest parancsnoka a kiváló képességekkel bíró tisztet visszavette segédtisztjének.

Oláh árulás

Az 1944. augusztus 23-án bekövetkező román kiugrás és átállás váratlanul érte a magyar hadvezetést, az elvetemült oláh árulásra senki sem számított. A IX. hadtestből 1944. augusztus 28-án megalakult a 2. hadsereg, ahol a zászlós propaganda főnöki beosztást nyert.

„1944. szeptember végén világossá vált, hogy az ideiglenesen visszafoglalt Tordát a magyar csapatok nem tudják tovább tartani és nyitva állt az út Kolozsvár felé. Már tüzérséggel lövették a várost, mikor harmincnyolc erdélyi tiszt - köztük Wass Albert- jelentkezett Veressnél a hadtest-parancsnokságon, kérve a leszerelésüket, hiszen a családjuknak szüksége van rájuk, a közelgő - akkorra már nyilvánvalóan elkerülhetetlen- második román uralom idején. Veress tábornok érveiket elfogadva harminchéttel sorba kezet fogott: leszerelte őket. Wass zászlóshoz viszont atyai dörgedelmet intézett, mely szerint neki íróként kötelessége nyugatra menni és elmondani nekik mi történt a magyarsággal, ahelyett, hogy felelőtlenül Erdélyben maradva a közeledő román-kommunista világ néma mártírja legyen. Wass így a Szamos-híd felrobbantása előtt, az utolsók között hagyta el a szeretett Kolozsvárt.” (Virágh Ajtony- Wass Albert c. dolgozatából)

1944. október 15-én kerül sor a kormányzó sikertelen kiugrási kísérletére- Veresst ekkor letartóztatták és Wasst, mint segédtisztjét is kihallgatta a Gestapo. Mivel nem vallott semmit és bizonyítékot sem találtak ellene, rövidesen elengedték. „Mi itt csak zavaros hallomásokból tudunk valamit.” (Wass Albert leveléből, 1944. október 25.)

Érdemrend és leszerelés

IX. híradós zászlóaljhoz került át a 20. gyaloghadosztályhoz. Veress utódjának, Kovács Gyula tábornoknak lett a segédtisztje, majd az ő távozása után Fónagy János vezérkari ezredes és Tilger Ferenc tábornok mellett is megmaradt e pozícióban. 1945. január 1-jével előléptették hadnaggyá, január végén megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét hadiszalagon a kardokkal .( 1922. június 14-én alapította Horthy Miklós kormányzó. Nagyon komoly elismerés tisztek részére, hadnagyként óriási elismerés lehetett.)

Márciusban már visszavonulás közben Sopronban találjuk, ahol megbízták egy Németországba tartó, állami iratokat szállító katonai szerelvény parancsnoklásával. A vasútvonalak fokozott bombázása miatt veszélyes vállalkozás sikerrel végződött, Wass és családja épségben hagyta el Magyarországot. 1945. november 15-én a regensburgi hadifogolytáborban szerelték le.

"...egy összekuszált világ emberiségének lelkiismerete vagyok.”

Mondták őt fasisztának, antiszemitának, német bérencnek, az igazság az, hogy csak a hazáját védte, és egyáltalán nem volt sem fasiszta sem antiszemita, csupán derék katona. Wass Albert a Magyar Királyi Honvédség tisztjeként hős volt. Hős a hősök között.

A dicséretet mindig elhárította, a hízelgést soha nem szerette. Magáról így vallott, ha megkérdezték: "...egy összekuszált világ emberiségének lelkiismerete vagyok.”(Wass Albert)

1998-ban távozott a hadak útjára a messzi Egyesült Államokban Albert Wass de Czege, azaz Wass Albert, úgy, hogy soha nem térhetett vissza hazájába.

Hadnagy úr! Ön előtt most főtiszteken és tábornokokon kívül, lassan egy egész nemzet tiszteleg…

Wass Albert üzenete soha aktuálisabb nem volt talán, mint napjainkban: “Ébredjetek fel magyarok, és legyetek újra nemzet!”

-nk-

barikad.hu

MAGYAR KARÁCSONY AZ ÉGBEN

Aki még nem tudott róla, ám tudja meg, hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak, s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterembe, ahol várja már őket Jézus Király karácsonyfája. Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt, s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit.

Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsonyon. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához, s ki-ki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja, s szorgos angyalok nyomban aláindulnak velük a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek a soha nem hiábavaló, de mindig beteljesülő imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek odafönt karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja azt mindenki.

De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönt az égben. Már egy héttel karácsony előtt hírvivő angyalok járták sorra a mennyország lakóit s tudatták velük, hogy Jézus Úr parancsára ebben az évben magyar karácsony lesz odafönt. 

Ilyesmi még nem történt amióta világ a világ, hogy egyetlen nép javára tartsák az ünnepet s méghozzá egy olyan kicsike, maroknyi nemzetet tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. De Jézus Úr így látta illőnek s helyesnek, s így is történt.

Mikor aztán megszólaltak odalent a földön ma este a karácsonyi harangok, egy szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még egészen új volt odafönt, rendelkezés szerint kezébe vette a fényes aranycsengőt, hogy megadja vele a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott volt szegényke a nagy megtiszteltetéstől, hogy nyomban el is ejtette a csengőt, amiből aztán egy kis bonyodalom származott. Padlót érve a csengő ugyanis élesen felcsengett egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani is kezdtek. Mivel azonban a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is abbahagyták a nyílást, és a kint várakozók számára csupán egy szűk kis rést hagytak, melyen keresztül csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem. Az újdonsült kis angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétől, hogy szégyenében nyomban elszaladt, s elrejtőzött a karácsonyfa lehajló ágai alá.

Az Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette föl a csengőt s megrázta jó erősen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk, s a nép betódulhatott az égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik utolsónak vonultak be, ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelő helyet. Mikor aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadja a jelt: gyúljanak hát ki az emlékezésnek lángjai a magyar karácsonyfán! 

Elsőnek az ősz István király lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta rajta az első gyertyát. Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú, hosszú sorban. „Pro libertate”, suttogta a nagyságos fejedelem, s Petőfi Sándor keze reszketett, amikor kinyúlt a márciusi ifjak emlékének gyertyája felé. S rendbe kigyúlt az egész magyar történelem, s ott ragyogott pazar fényben a mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már minden gyertya égett a karácsonyfán, előlépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét, s felsírt a húrokon a magyar „Mennyből az angyal…” De olyan szépen, olyan szívfájdítóan, hogy még az Úr Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme, s ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a padlót.

Majd az Úr Jézus jelt adott megint, s rangsor szerint István király lépett oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd földig húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós bölcs megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi Sándor lángoló szívét aggatta fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetségből valók sorra kerülhettek, már csak úgy roskadozott a fa a tehertől.

Sok-sok időbe került, míg a mennyeknek minden lakója odajárulhatott a karácsonyfa elé a maga ajándékával. Nemzet még ennyi imádságot nem kapott, amióta világ a világ! Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a fán, az Úr Jézus megáldotta valamenynyit, s míg a sok nép vonulni kezdett újra kifelé a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak, hogy batyuba kössék a sok égi kincset, s alászálljanak vele kicsi Magyarhonba.

Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar karácsonyfa körül, imába mélyülten. Az angyalok elhordták már az utolsó ajándékot is, s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor az Úr Jézus szeme hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai között. Jobban odanézett s hát bizony egy kis angyalka köntösének a csücske volt az. Az újdonsült szeplős kis angyalka, aki elejtette az aranycsengőt, kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus félrehajtotta az ágakat, s kézen fogva elővezette onnan a szeplős kis angyalt. „Hát te minek bújtál oda?” – kérdezte tőle mosolyogva. „Restellem magamat” – vallotta be a szeplős. – „Elfelejtettem volt azt a csengőt, lássa.” „Oh, hát te voltál az!” – nevetett az Úr. „Ne búsulj semmit, megtörténik az ilyesmi mással is. De téged még nem láttalak itt eddig. Mi a neved? Honnan jöttél s mikor?” „Katika a nevem s Budapestről jöttem – felelte a vézna, szeplős kicsi angyal – november negyedikén, Uram.

Néhány pillanatig mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi magyarok mind a vézna kicsi angyalkát nézték, s valamennyinek könnyes volt a szeme. Aztán Jézus szelíd hangja törte meg a csendet. „Isten hozott, Katika” – mondta jóságosan, s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke fejet. „Aztán küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieidnek?” „Küldtem, Uram” – felelte Katika, s elpirult a szeplői alatt. „Aztán mit küldtél?” – kíváncsiskodott az Úr Jézus. „Szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis testvérkéidnek?” A kicsi angyal képe még pirosabbra gyúlt. „Nem imádságot küldtem” – vallotta be szégyenkezve. Az Úr Jézus igen nagyon elcsodálkozott. „Nem-e? Hát mi egyebet lehet küldeni innen?” „Kenyeret” – felelte szepegve Katika. „Szép fehér égi kenyeret. Minden nap félretettem, amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is” – tette hozzá bizalmasan. „S ha nem, hát az se baj. De odalent Budapesten nincsen fehér kenyér, régóta már…”

Mély, döbbent csönd volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek. Hiszen ilyesmi még nem történt emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság helyett kenyeret küldött volna alá a mennyországból.

Aztán az Úr Jézus lehajolt s homlokon csókolta a kislányt. „Jól tetted, Katika”, mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a szeméből, „sokszor a kenyér a legszebb imádság. Én is azt adtam egyszer az én népemnek, amikor lent jártam a Földön. Kenyeret.”

Valahol a meghatottan álló magyarok sorában egy öreg nagymamából kitört az elfojtott zokogás. Katika kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott az öregasszonyhoz és két vézna karjával átölelte. „Ne sírj, nagymama!” – kiáltotta hangos, csengő angyalka-hangon, mely egyszeribe betöltötte az egész mennyországot – „Apuék nem éheznek többet odalent! A mennyei kenyér, amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!”

Az Úr Jézus mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem: kisütött a nap Magyarország fölött!

Wass Albert (1908-1998)


Wass Albert - Te és a világ

"Gondolj arra, hogy meztelenül jöttél erre a világra és meztelenül térsz belőle vissza. Vendég vagy ezen a földön. Csak az a Tied, amit a bőröd alatt hoztál és elviszel. Gazdag, aki egészséges. Aki erős. Aki nem szorul másra. Aki föl tudja vágni a fáját, meg tudja főzni ételét, meg tudja vetni ágyát és jól alszik benne. Aki dolgozni tud, hogy legyen mit egyék, legyen ruhája, cipője és egy szobája, amit otthonának érez. Fája, amit fölapríthasson. Aki el tudja tartani a családját, étellel, ruhával, cipővel, s mindezt maga szerzi meg: az gazdag. Örvendhet a napfénynek, a víznek, a szélnek, a virágoknak, örvendhet a családjának, a gyermekeinek és annak, hogy az ember él. Ha van öröme az életben: gazdag. Ha nincsen öröme benne: szegény. Tanulj meg tehát örvendeni. És ismerd meg a vagyonodat, amit a bőröd alatt hordasz. Élj vele és általa, és főképpen: tanulj meg örvendeni! Vendég vagy a világban és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Igyekezz törődni velük. Azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak, hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz."

Hagyaték

„Nehéz idők jönnek, Göde fiam – mondta komoran (Bogát, a táltos) –, bizony nehéz idők. Nem az új Isten miatt, ahogy tük mondjátok, mert hiszen csak egy Isten van, mindegy hogy hányféle néven nevezik. Ott rejlik a baj, hogy akik kard élének, s faltörő kosnak használják Isten nevét, azok nem Isten igazságát keresik, hanem a maguk galád önzését szolgálva megbújnak a neve mögé, hogy elrabolhassák azt, ami a másé, s legyilkolhassák a védekezőket, mint Isten ellenségeit.
- Meddig tart ez így? – kérdezte Göde –, az Öregisten embere vagy, tudnod kell ezt!
- Az Úr nem ösmer időt – felelte a táltos csöndesen. – Őneki száz esztendő vagy ezer esztendő mindössze egy pillanat. De annyit mondhatok neked, fiam, hogy mindaddig nem lesz békesség többé, míg meg nem tisztul lelkében a magyar, mint gyémántkő a tűzben. S míg ez bé nem következik, addig meg kell őrizzük számukra a nagy titok tudását, mit őseink hoztak volt magukkal messzi földről, napkelet felől, Úr városából. Ez a mi feladatunk, Göde fiam, se több, se kevesebb.”
Wass Albert: Hagyaték (részlet)