2015

Átlépés

Bemutatkozás

Amikor a változás szelei fújnak a pesszimisták falakat emelnek, az optimisták pedig vitorlát bontanak."

Legfrissebb hozzászólások
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Szerencsés Imre (Slomó ben Efrájim) szerepe hazánk pusztulásában

Bevezetés
1490-ben - máig nem tisztázott körülmények között - meghalt Mátyás király. A halálát követő néhány évtized Magyarország történelmének leginkább kiélezett időszaka volt. Egyrészről a déli határon állt a Török Birodalom, ami éppen a XVI. században ért hatalma csúcspontjára, másfelől a nyugati határon, ügyes házassági politika eredményeként, kialakult a hatalmasra duzzasztott osztrák-spanyol Habsburg-birodalom, melyet a francia-török-angol-velencei-milánói-pápai koalíció kívánt ellensúlyozni.
Az közismert, hogy ezekben a vészterhes évtizedekben a magyarországi előkelők korruptsága és hataloméhsége mennyire csökkentette az ország gazdasági és védelmi képességét. Az viszont mindig kimaradt a történelemkönyvekből, hogy egy bizonyos Szerencsés Imre (Slomó ben Efrájim) milyen szerepet játszott Magyarország lefelé taszításában.
Ki is volt ő, és mit tett 1492 és 1526 között?
Származása

Szerencsés vagy Fortunatus Imre (eredeti nevén: Slomó / Selomó / Salamon / Sálmán / Zálmón ben Efrájim; Snéor ben Efraim) 1450 körül születhetett az Ibériai-félszigeten. Családja már ott is állami pénzügyekkel foglalkozott.
Az ibériai keresztény királyságoknak 1492-re sikerült spanyolhont felszabadítani a több évszázadnyi mór uralom alól. A felszabadítás után számos zsidót és muszlimot száműztek, mert a tapasztalat azt mutatta, hogy még ha ki is keresztelkednek, akkor is megbízhatatlanok maradnak. Az elűzött zsidók között volt Slomó ben Efrájim is, aki családjával meg sem állt Magyarországig. Budán, a Zsidó utcában telepedett le, ott élt zsidó feleségével és két fiával. Időközben felvette a magyar Etil (Attila) nevet.
Kényszerű kikeresztelkedése
A nős és két gyermekes Slomó ben Efrajim viszonyt kezdett egy keresztény nővel, márpedig ezt az akkori törvények mint főbenjáró bűnt büntették. Amikor elfogták, és máglyahalál fenyegette, közeli ismerőséhez, üzletfeléhez és pártfogójához, az akkoriban nádorrá választott Perényi Imréhez fordult azzal, hogy ki akar térni. Perényi elvállalta a keresztapaságot, Slomó ben Efrajim pedig megmenekülése okán felvette a Szerencsés (latinul: Fortunatus), valamint a nádor kérésére az Imre nevet. Megkeresztelését Szalkai László püspök és későbbi esztergomi érsek végezte.
Zsidó feleségét és fiait a budai gettóban hagyta, de ellátásukról gondoskodott. Azután a Szent György-téren vásárolt magának szép házat, ahová keresztény feleségével beköltözött. Ebből a házasságból született egy félzsidó fia.
Akárcsak más, kényszerből kikeresztelkedett zsidók, Szerencsés Imre sem szakította meg a kapcsolatot a zsidósággal: bizalmas feljegyzéseit továbbra is héberül vezette, és a szombatot is megtartotta. Befolyására jellemző, hogy amikor a budai zsidókat azzal vádolták - más források szerint rágalmazták -, hogy megöltek egy keresztény gyermeket, Szerencsés - a feljegyzésben Snéor néven szerepel - kijárta a királyi udvarnál, hogy a vádlót - vagy rágalmazót - adják át neki. Ő azután továbbadta a zsidóknak, akik megfojtották. Más esetekben előfordult, hogy kegyelmet szerzett halálra ítélt zsidók számára. Éppen ezért a rabbik kihirdették, hogy senki se merje Szerencsést hitehagyottnak nevezni.
Politikai kapcsolatai és alkincstartói tisztsége
A keresztapa nádoron keresztül a gazdag Szerencsés Imre közelebbi kapcsolatba jutott a magyarországi zsidóság kiváló pártfogójával, Bakócz Tamás bíboros érsekkel, aki számos egyházi javadalom hozamát, valamint a velencei köztársaság tekintélyes éves pénzügyi támogatását élvezte. Ő hozta össze zsidó pártfogoltját a későbbi esztergomi érsekkel, Szalkai Lászlóval. Szalkai püspök mint királyi kancellár és kincstárnok 1520 körül beajánlotta zsidó barátját II. Lajos királynak és Mária királynénak alkincstárnoki tisztségre.
Szerencsés legelőször a királyt és királynét kötelezte le részben uzsorakölcsönnel, részben más szívességekkel. A főleg a világi élvezeteknek élő király annyira a befolyása alá került, hogy Szerencsés kinevezése után azonnal felszabadította a zsidókat a zsidó kalap, a vörös köpeny és a sárga folt viselése alól. Mindeközben Szerencsés a királyi kincstár jövedelmének rendszeres és módszeres elsikkasztására rendezkedett be.
A baljós 1521. év
Ez az év két szempontból is jelentős fordulatot hozott Magyarország életében. Egyrészről Szerencsés tanácsára a király hamis pénzt veretett, melynek értéke csak a fele volt névleges értékének. A pénzrontás következtében az adók mérhetetlenül megemelkedtek, az emberek pedig elszegényedtek.
Másfelől a törökök ostrom alá vették Nándorfehérvárt. A főurak ennek ellenére Budán vigadoztak Szerencsés Imre palotájában, és egy korabeli feljegyzés szerint nem akadt közöttük, aki a nándorfehérvári védők lőszervásárlásához szükséges pénzt kifizette volna. A törökök végül elfoglalták a déli végvárat, és állandó nyílt sebet vágtak Magyarország testébe.
Látszatfogsága
A Szapolyai-párti köznemesek azzal vádolták Szerencsést, hogy hanyagságból és rosszakaratból a felmentéshez szükséges pénzt és fegyvereket későn indította útnak. Szerencsés egyik legfőbb ellensége, Werbőczy István királyi személynök az 1524. szeptemberi pesti országgyűlésen heves szavakkal rontott rá. Az 1525. május 7-én tartott budai országgyűlésen a pénzromlásért a nemesség Szerencsést tette felelőssé, és a királyi jövedelmek hűtlen kezelésével vádolta meg. A nemesi küldöttség azt kérte II. Lajos királytól, hogy öt nap alatt távolítsa el udvarából a Fuggereket, a németeket, a lutheránusokat, és hogy a császár és a velencei köztársaság követei szintén mielőbb hagyják el az országot. További követelés volt, hogy Szerencsés Imre máglyán bűnhődjék, valamint hogy a köznemesség által választott ülnökök ismét kerüljenek a királyi tanácsba.
A király vonakodott, de végül engedett, és Szerencsés Imrét a budai Csonkatoronyba záratta. Mivel Szerencsésnek befolyásos főúri támogatói és lekötelezettjei voltak, az országgyűlés szétoszlása után, alig néhány hétnyi raboskodás után, királynéi parancsra szabadon bocsátották.
Fittyet hányva a robbanásveszélyes helyzetre, szabadulásának örömére, a budai várban lévő házában Szerencsés nagy lakomát rendezett az egész udvari párt tagjaival együtt. Az országgyűlésről még haza nem indult, felháborodott nemesek kíséretükkel, valamint a budai néppel karöltve, megrohanták és elfoglalták a házát, ahonnan Szerencsés csak úgy tudott megmenekülni, hogy hátul egy kötélen leereszkedett. Az ostromlók az elsikkasztott aranykészlet egy részét széthordták, és három napig a többi budai zsidót is megsarcolták. Csak Szapolyai György csapatai mentették meg a zsidók életét.
Újra a csúcson


II. Lajos

Szerencsés gyorsan lemérte a politikai erők átcsoportosulását. Közeledett Szapolyaihoz, Werbőczyhez és a köznemesi párthoz, valamint megszerezte Mária királyné és Báthory nádor támogatását is. Az 1525. július elején Hatvanban tartott országgyűlés már nemcsak hogy nem vádolták, hanem éppen hogy Werbőczy javaslatára választotta meg újból alkincstárnoknak. Anyagi helyzetét helyreállította, mert alig egy hónappal szabadulása után megszerezte a felvidéki rézbányák feletti irányítást, majd ismét kinevezték alkincstárnoknak, és tagja lett az országtanácsnak is. Ezen kívül még adóbérléssel és -beszedéssel is foglalkozni kezdett: 1525 végén már ő bérelte a budai, 1526-ban pedig a pozsonyi harmincadot is. II. Lajos király ezzel törlesztette neki személyi adósságát.
Valódi énjének visszatérése
A gazdasági anarchia tovább fokozódott, a nép sorsa még nyomorúságosabbra fordult, miközben a zsidó aIkincstárnok összeharácsolt tőkéje sokszorozódott. A gazdaságpolitikai csődben az 1526. évi rákosi országgyűlés már Szerencsést kéri fel a pénzügyi helyzet tisztázására. Szerencsés a saját sikkasztásairól, csalásairól akként tereli el a figyelmet, hogy támadásba megy át, és az országgyűlés előtt leleplezi a többi országnagy sikkasztásait, garázdálkodásait.
A katasztrofális mohácsi vereséget azonban már nem érte meg, mert még az előtt néhány nappal meghalt. Haldoklása előtt visszatért a zsidó hitre, mint ahogy addig is csak látszatkeresztény volt: letette a Szerencsés Imre, és újra felvette a Snéor Zálmón nevet. A zsidók annyira méltányolták Szerencsés ragaszkodását hittestvéreihez, hogy a fiait az ő nevén hívták a tóra elé.
Szerencsés-Snéor tevékenysége hozzájárult ahhoz, hogy a mohácsi csata után tíz héttel az országgyűlés Székesfehérváron törvényt alkosson a zsidóknak az országból való kiűzéséről. Azonban kollaboráns most is akadt, ezúttal Szapolyai János király személyében, aki a törvényt nem erősítette meg.
Az Ön teendője
Annak behozatala a köztudatba, hogy ez az alak hogyan járult hozzá Magyarország lejtmenetéhez és pusztulásához, egyedül az Ön feladata. A családtagok, barátok, ismerősök tájékoztatását senki más nem fogja Ön helyett elvégezni.
Különös figyelmet kell fordítania gyermekeire. Abban ugyanis biztos lehet, hogy a kormányzati indoktrinációs központokban – melyeket megtévesztő módon, állami vagy önkormányzati iskoláknak neveznek – egy percet sem fognak szentelni Szerencsés Imre (Slomó ben Efrájim; Snéor Zálmon) tevékenységének. Vagy talán mégis, mondjuk az éjjel-nappal folyó holokauszt-megemlékezések mellett? Na persze… Esetleg irodalomórán majd felelevenítik, hogy 1843-ban Jókai Mór A zsidó fiú címmel drámát, 1918-ban Móricz Zsigmond Fortunatus címmel színművet írt róla? Hát hogyne… Ez utóbbi mű volt az oka, hogy Móricz Zsigmond kiesett az 1918-19-es megmondóemberek kegyéből, akik felháborodva tiltakoztak az „antiszemita fércmű” ellen.
Éppen ezért szülőként el kellene gondolkodnia azon, hogy a kormányzati befolyásolás és átnevelés megakadályozása érdekében, ideje lenne gyermekeit az ún. otthontanulásra (homeschooling) átállítania. Ha nem tudja, hogy ez mit jelent, elérkezett az ideje, hogy utánanézzen.
Elvégre kié is a gyermek: a kormányzaté vagy az Öné?
(Hidra)
További részletek: http://kuruc.info/r/9/124996/#ixzz2vry2bHDi

EMLÉKEZZÜNK! 67 éve 1945. január 23. történt!

1945. január 23. Emlékezzünk ! a DÉLVIDÉK, Szerémség, Drávaszög, Bánság, Bácska...
népellenes és háborús bűnös, vérszomjas vörös csillagos gyilkosok által meggyilkolt ártatlan mártírokra !
Csurog egész magyar lakosságát -a csecsemőtől az aggastyánig- 1945. január 23-án indították el a járeki haláltáborba. www.keskenyut.hu

Motorbogetéssel nyomták el a halálsikolyokat

Nagyon fontos kimondani, ami ma már bizonyított, hogy ezek a kivégzések Tito tudtával és beleegyezésével történtek, a legtöbb helyen szervezetten, a partizánalakulatok aktív részvételével.

Idézet egy háborús bűnös vörös tömeggyilkostól "mint a tigris amelyik megérzi a vér szagát nem tud lemondani róla... "

Szerémség
1. India (Indija)
2. Maradék (Maradik)
3. Ürög (Irig)
Drávaszög
4. Pélmonostor (Beli Manastir)
5. Hercegszollos (Kneževi Vinogradi)
Bánság
6. Versec (Vrsac)
7. Nezsény (Neuzina)
8. Nagybecskerek (Zrenjanin)
9. Muzslya (Mužla)
10. Perlasz (Perlez)
11. Törökbecse (Novi Becej)
12. Torontálvásárhely (Debeljaca)
13. Antalfalva (Kovacica)
14. Magyarcserenye (Nova Crnja)
15. Nagykikinda (Kikinda)
16. Oroszlámos Banatsko Arandelovo)
17. Kisoroszi (Rusko Selo)
18. Tiszaszentmiklós (Ostojicevo)
19. Hódegyháza, Jázova (Jazovo)
20. Padé (Padej)
21. Pancsova (Pancevo)
22. Csóka (Coka)
23. Törökkanizsa (Novi Kneževac)
Bácska
24. Titel,
25. Sajkáslak (Lok)
26. Tündéres (Vilovo)
27. Mozsor (Mosorin)
28. Kabol
29. Zsablya (Žabalj)
30. Csurog (Curug)
31. Újvidék (Novi Sad)
32. Palánka (Backa Palanka)
33. Járek (Backi Jarak)
34. Temerin,
35. Szenttamás (Srbobran)
36. Topolya Backa Topola)
37. Verbász (Vrbas)
38. Kúla (Kula)
39. Szivác (Sivac)
40. Veprod (Kruscic)
41. Zombor (Sombor)
42. Gombos (Bogojevo)
43. Sztapár (Stapar)
44. Bezdán (Bezdan)
45. Bajmok
46. Nagyfény (Žednik)
47. Szabadka (Subotica)
48. Csantavér (Cantavir)
49. Bácsföldvár (Backo Gradiste)
50. Óbecse (Becej)
51. Péterréve (Backo Petrovo Selo)
52. Mohol (Mol)
53. Ada
54. Zenta (Senta)
55. Adorján (Nadrljan, Adorjan)
56. Magyarkanizsa (Kanjiža)
57. Martonos (Martonos)
58. Horgos (Horgos)

Az 1944/45-ös délvidéki események rövid ismertetése
Csorba Béla, Forró Lajos, Matuska Márton

A szovjet hadsereg 1944. október elsején érte el a jugoszláv határt és fokozatosan vette birtokba a bánsági, bácskai, drávaszögi, szerémségi részeket. Malinovszkij marsall csapatai hamar áttörték a 3. Magyar Hadsereg arcvonalát és a 2. Ukrán Front balszárnya október 8.-ra már Szegedet fenyegette. Nyomában vonultak a titói kommunista partizán alakulatok. Tito rendeletére október 17.-től a bánsági, bácskai és a drávaszögi részeken katonai közigazgatást vezettek be, amely 1945. februárjáig tartott. Ez idő alatt folyt le a véres magyarirtás zöme az Ivan Rukavina tábornok felügyelete alatti területen.

A szerbek, akik a háborút kisebbségként élték át, ekkor egy győztes ország katonájának mondhatták magukat, a magyarság viszont ismét kisebbségbe szorult.

A helybéli délszláv lakosság és a gyorsan visszatérő kitelepítettek mindenért meg akartak fizetni, bosszúvágyuk sok helyütt válogatás nélküli öldöklésbe csapott át, ami sok ártatlan magyar életét követelte a Délvidéken.

1944. október 2.-án a Jugoszláv Kommunista Párt Tartományi Bizottsága szerint a hatalmat a Vajdaságban is a Népfelszabadító Bizottságoknak kell gyakorolnia. Ezek legfontosabb feladatai közé tartozott, hogy saját kezelésbe vegyék az állami tulajdonban lévő gyárakat, kobozzák el a megszállókkal együttműködők vagyonát és a leghatározottabban lépjenek fel az ötödik hadoszlop ellen - itt különösen a svábokat és a magyarokat értették-, akik "megsemmisítették, kirabolták és durván bántalmazták népünket."

Nikola Petrovics, a JKP Tartományi Bizottságának tagja a Vajdasági Népfelszabadító Egységfront lapjában, a Slobodna Vojvodinában egyenesen "történelmi határozatnak" nevezte a katonai közigazgatás bevezetését. (lásd: Tudástár)

A jugoszláv katonai közigazgatás szigorú katonai kontroll alatt engedélyezte a néphatalmi szervek működését és sürgette a népi őrségek felállítását. Szigorúan megtiltotta viszont a kisebbségeknek a népi bizottságok megalakítását. A magyaroknak és németeknek tilos volt az utazás és az anyanyelvhasználat. Sőt, kirívó esetek is előfordultak. A kényszermunkára kirendelt óbecsei magyaroknak és németeknek a könnyebb ellenőrizhetőség végett a jobb karjukon fehér karszalagot kellett viselniük.

A katonai közigazgatás bevezetésére tulajdonképpen azért volt szükség, hogy nemzeti alapon kétségtelenné tegye a terület hovatartozását. Tito szerint: "Azok a rendkívüli körülmények, amelyek között e területek a megszállás idején éltek, valamint annak szükségessége, hogy minél gyorsabban és teljesebben hárítsunk el minden olyan szerencsétlenséget, amelyet a megszállók és az ide telepített idegen elemek okoztak népünknek, valamint a gazdaság teljes mobilizálása a népfelszabadító háború minél sikeresebb folytatása érdekében megköveteli, hogy kezdetben minden hatalom a hadsereg kezében legyen."

Az "ide telepített elemeken" a helyi németeket és a magyarokat értették, a cél tulajdonképpen - ahogyan Ivan Rukavina fogalmazott - "a terület délszláv jellegének megőrzése" volt.

Emellett Tito félt a magyarok esetleges ellenállásától, ezért a megtorló intézkedések egyik okának a bizalmatlanság tekinthető. Az újvidéki Magyar Szó 1990 nyarán Közös Íróasztalunk című rovatában írta Juhász Géza újvidéki főiskolai tanár, író visszaemlékezését, miszerint egy alkalommal magyarországi antifasiszta harcosok küldöttsége járt náluk, s ő a tolmács szerepét töltötte be a jugoszláv és a magyar küldöttség között. A jugoszláv küldöttség egyik tagja ekkor elmondta a magyar küldöttség egyik tagjának, hogy a megtorlást megelőzően egy szerb delegáció kereste fel a főparancsnokot, kérve, hogy hagyja jóvá a magyarok megbüntetését az 1942-es események miatt. Ekkor Tito rábólintott a magyarirtásra.

Nagyon fontos kimondani, ami ma már bizonyított, hogy ezek a kivégzések Tito tudtával és beleegyezésével történtek, a legtöbb helyen szervezetten, a partizánalakulatok aktív részvételével. Felelőtlen viszont az a kijelentés, hogy ezeket a kivégzéseket csak a hivatalos partizánalakulatok, az ún. "büntetőszázadok" hajtották végre. Számos helytörténeti munka mutat rá arra, hogy sok helységben a civil szerb lakosság is részt vett a magyarok likvidálásában és kínzásában.

A katonai közigazgatás parancsnokául a már említettek szerint Ivan Rukavina vezérőrnagyot nevezték ki, ő Titóval közvetlen kapcsolatban állt.

Isza Jovanovics, aki a Vajdaság megszállása idején a Kommunista Párt tartományi szervezőtitkára volt, későbbi emlékirataiban elismerte, hogy ezekben a gyilkosságokban a katonaság is részt vett és sok ártatlan ember esett áldozatul.

Azok a személyek, akik valamiféle bűnvádi eljárásban vádlottak lehettek volna, gyakorlatilag elmenekültek. Már egy hónappal a megszállás előtt megérkeztek az első sváb menekültek Bánátból. Voltak közöttük magyarok is. Az itt élő magyarság legnagyobb része azonban - polgári lakosság lévén - semmilyen háborús bűnnel nem volt terhelve, azért is maradt otthonában.

A helyben maradó bácskai magyaroknak súlyos árat kellett fizetniük főleg az 1944. október-decemberi időszakban. Egyes vélemények szerint ötezer, más helytörténeti kutatások, források alapján több tízezres, összességében akár negyvenezres számot is meghaladó ártatlan magyar - köztük sok nő és gyerek - vált a partizánok áldozatává. Szinte valamennyiüknek azon kívül, hogy magyarnak születettek és magyarnak vallották magukat, más bűnük nem volt. Halálos ítéletnek számított, ha valakiről ezekben a napokban kiderült, hogy tagja volt a Nyilaskeresztes Pártnak (függetlenül attól, hogy az illető bűnös volt, vagy sem), esetleg magyar katonaként, vagy más egyenruhás testületben szolgált és nem menekült el idejekorán. Sokan estek áldozatul szerb polgártársaik személyes bosszújának is. Ezeknek a vádaskodásoknak legtöbbször semmiféle alapja nem volt. A hátteret általában a megvádolt magyar anyagi javainak megszerzése jelentette.

A helytörténeti kutatások rávilágítanak arra, hogy legtöbb helységben heteken át kínozták, csonkították az embereket a kivégzés előtt. A katolikus egyház iránt táplált érzelmeiket a papokon torolták meg. A papokat válogatott kínzásokban részesítették.

A "mentő" rendeletet Ivan Rukavina vezérőrnagy december 1-jén adta ki. A rendelet szövege rendelkezésünkre áll, természetesen szerb nyelven íródott. (lásd: Tudástár)

Az okmány eljutott a katonai közigazgatás helyi szerveihez. A mentő rendelet ellenére folytatódott a kegyetlenkedés, még 1945-ben is voltak nyilvános kivégzések.

A gyilkolások - október-december folyamán - hirtelen felduzzadt száma magát Titót is megdöbbentette. Mivel félt a nemzetközi felháborodástól, 1945. január 27-én rendeletet hozott, amely szerint február 15-ig a hadseregnek mindenütt át kell adnia helyét a polgári hatóságoknak és csak a háborús bűnök torolhatók meg. Ezzel szemben még 1946-ban is voltak nyilvános kivégzések.

Ide kívánkozik, hogy a legyilkoltak mellett rengeteg embert hurcoltak gyűjtőtáborokba, akik egy része ott is pusztult. Csurog egész magyar lakosságát -a csecsemőtől az aggastyánig- 1945. január 23-án indították el a járeki haláltáborba. Több mint ötven tábor volt Jugoszlávia területén (pl. Jarek (Backi Jarak), Szépliget (Gajdobra), Dunabökény (Bukin, Mladenovo), ?akovo, stb.).

Azok a községek is említést érdemelnek, ahol nem történtek vérengzések, sem a magyar hatóságok, sem pedig később, a szerbek részéről. Itt főleg az egymás iránti tolerancia segített. Ilyen helységek: Bajsa, -ahol a becsületes, jobbérzésű szerbek gátolták meg a vérengzést- továbbá Kispiac, Nemes Miletics (Svetozár Miletics).

A magyar gyermekáldozatok neve és életkora származási helyük szerint:

Egyházi áldozatok
Matuska Márton


Az eddigi kutatások szerint az alábbi egyházi személyeket ért súlyos atrocitás, halálos kínzás
1944-45-ben a Délvidéken, illetve vetették őket alá súlyos atrocitásoknak, kínzásoknak. (Csak olyan személyek szerepelnek a névsorban, akikről bizonyosan tudható vagy alapos indokkal feltételezhető, hogy magyar híveknek is szolgáltak.).
(Matuska Márton kutatásai alapján)
1. Cservenka Scherer Lőrinc plébános helyettes római katolikus
2. Csonoplya Haug Antal adminisztrátor római katolikus
3. Csurog Dupp Bálint plébános római katolikus
4. Dubrovnik Schmidt József hittan tanár római katolikus
5. Hercegszőllős Faragó Ferenc esperes református
6. Hertelendyfalva Thomka Károly esperes református
7. Horgos Virág István apátplébános római katolikus
8. Kucora Lányi Alfréd lelkész evangélikus
9. Martonos Werner Mihály apátplébános római katolikus
10. Mohol Varga Lajos plébános római katolikus
11. Mozsor Köves István plébános római katolikus
12. Németcsernye Brunet Ferenc római katolikus
13. Óbecse Petrányi Ferenc plébános római katolikus
14. Palánka Schön Jakab teológiai hallgató római katolikus
15. Palánka Unterreiner Károly pápai káplán, hittan tanár római katolikus
16. Palánka Weinert Péter prépost plébános római katolikus
17. Palona Novotny József plébános római katolikus
18. Pélmonostor Klein Tivadar plébános római katolikus
19. Pélmonostor - Baranyavár Friedrich Géza plébános római katolikus
20. Péterréve Takács Ferenc dr. pápai kamarás római katolikus
21. Sajkásgyörgye Böszörményi Mihály lelkész görög katolikus
22. Szivác Plank Ferenc plébános római katolikus
23. Tavankút Berger Antal plébános római katolikus
24. Temerin Kopping Gáspár plébános római katolikus
25. Tiszakálmánfalva Gulyás Károly plébános római katolikus
26. Tóba Varga Endre plébános római katolikus
27. Torántálásárhely Gachal János püspök református
28. Tóthfalu Szabó Dénes plébános római katolikus
29. Újpalánka Müller-Mészáros István plébános római katolikus
30. Újvidék Kovács Kristóf ferences szerzetes római katolikus
31. Újvidék Körösztös Krizosztóm ferences rendház főnök római katolikus
32. Újvidék Weidner ? kapucinus szerzetes római katolikus
33. Ürög Gencel Pál káplán római katolikus
34. Zombor Koppány (Kosztolányi) Sándor tiszteletes református