2015

Átlépés

Bemutatkozás

Amikor a változás szelei fújnak a pesszimisták falakat emelnek, az optimisták pedig vitorlát bontanak."

Legfrissebb hozzászólások
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Tarnóczy Szabolcs: Koppány és István kiengesztelődése - jövőnk záloga

Talán a téma beavatottjai számára úgy tűnhet, nem sok új érvvel lehet már előrukkolni a két tábor kibékítésére. Azonban figyelembe kell vennünk, hogy ezer éves téveszmék (de különösen az elmúlt 67 év kommunista szellemtelensége) nyomán a nemzet tudatossága olyannyira leépült, hogy csak kitartó agyi regeneráció segítségével építhető újra kollektív identitásunk. Az újratanulás lassú folyamat; ahogyan már az ókori latinok is tudták s hirdették: Repetitio est Mater studiorum.


A veszprémi csata

Vona Gábor a Barikád hetilapban megjelent kitűnő és tömör cikke se hiába fogalakozott újra a „magyar alkat” oly sokat vitatott kérdésével; mivel írása összegzésében leszögezte, hogy nemzeti jövőnk egyetlen esélye a két karakter (István és Koppány) közti ellentét feloldódása, sőt hatékony egyesülése magyarságtudatunkban. Magam – Wass Alberttel együtt – vallom, hogy ez az ellentét voltaképpen csupán virtuális. Amint a Hagyaték című regényéből kiderül, a zseniális írófejedelem teológiai képzettség híján is ráébredt arra, hogy a magyar ősvallás táltosai hasonlóképpen a Szentlélek égi küldöttei, és cselekvő eszközei voltak, akár a csodatevő keresztény szentek.
„Nehéz idők jönnek, Göde fiam – mondta komoran (Bogát, a táltos) –, bizony nehéz idők. Nem az új Isten miatt, ahogy tük mondjátok, mert hiszen csak egy Isten van, mindegy hogy hányféle néven nevezik. Ott rejlik a baj, hogy akik kard élének, s faltörő kosnak használják Isten nevét, azok nem Isten igazságát keresik, hanem a maguk galád önzését szolgálva megbújnak a neve mögé, hogy elrabolhassák azt, ami a másé, s legyilkolhassák a védekezőket, mint Isten ellenségeit.
- Meddig tart ez így? – kérdezte Göde –, az Öregisten embere vagy, tudnod kell ezt!
- Az Úr nem ösmer időt – felelte a táltos csöndesen. – Őneki száz esztendő vagy ezer esztendő mindössze egy pillanat. De annyit mondhatok neked, fiam, hogy mindaddig nem lesz békesség többé, míg meg nem tisztul lelkében a magyar, mint gyémántkő a tűzben. S míg ez bé nem következik, addig meg kell őrizzük számukra a nagy titok tudását, mit őseink hoztak volt magukkal messzi földről, napkelet felől, Úr városából. Ez a mi feladatunk, Göde fiam, se több, se kevesebb.”
A valós összefüggések megértése szempontjából a két csoport között fokozódó jelenkori feszültség tulajdonképpen azért irreleváns, mert sok tekintetben mindketten elszakadtak eredeti gyökereiktől. Micsoda különbség van korunk hierarchikus szervezetként működő népegyházai, és Jézus apró, eleven, aktív szeretetközössége között! Micsoda különbség van az ősmagyar táltosok szellemi tanító-gyógyító küldetése, és korunk amerikás-ezoterikás, nagy rakás okkult varázslója között! E két torzónak értelemszerűen van rivalizálni-, s vitáznivalója, hiszen egyfelől az egyházi adóról, másfelől a showbizniszről szól történetük. Ha ellenben az Evangéliumok Jézus-történeteit elemezzük, meghökkentő kitételeket találunk:
/Mt. 2,1/ Miután Jézus Heródes király napjaiban, a júdeai Betlehemben megszületett, egyszer csak napkeletről mágusok érkeztek Jeruzsálembe, kik ezt kérdezték: "Hol van a zsidók újszülött királya? Mert láttuk a csillagát napkeleten és eljöttünk, hogy leboruljunk előtte!" - Ha a Perzsiából, Káldeus földről, vagy Babilóniából érkezett táltosok hódolatát örömmel fogadta a szent család (anélkül, hogy követelte volna zsidó hitre térésüket), vajon mért határolódik el a magyar püspöki kar az általuk „új pogányságnak” titulált, Krisztus-tisztelő ősmagyar vallástól?
/Mk. 9,38/ „Tanító - mondta neki János -, láttunk valakit, aki a te neveddel ördögi szellemet űz ki, de nem követ minket. Eltiltottuk neki, mivelhogy nem követ minket. De Jézus ezt felelte: Ne tiltsátok el, mert lehetetlen, hogy valaki az én nevemben úgy gyakoroljon isteni hatalmat, hogy utána nemsokára káromoljon engem. Hiszen aki nincs ellenünk, mellettünk van.”/
/Jn. 10,16/ „Más juhaim is vannak nékem, melyek nem ebből a karámból valók. Azokat is elő kell vezetnem. Hallgatni fognak a szavamra úgy, hogy egy nyáj lesz majd és egy pásztor. - A pogányok (valamint a bűnösök, vámosok, és kurtizánok) ezzel szemben megelőzik az igazhitűnek tűnő, de képmutató és ellenségeiket gyűlölő zsidó farizeusokat a mennyek (Isten) országában.”
Mikor a farizeusok azt állítják, hogy – pusztán azért, mert Jézus nem ért mindenben egyet mózesi tekintélyű törvényeikkel, vagy ezek írástudók általi, torz értelmezésével – a sátán segítségével gyógyít; Megváltónk olyasmit mond, ami nyilvánvalóan érvényes az igazhitű táltosok esetére is: /Lk. 11,15/ Közülük némelyek így szóltak azonban: "Belzebubbal, az ördögi szellemek fejedelmével űzi ki az ördögi szellemeket." Mások meg, hogy megkísértsék, mennyből való jelt kívántak tőle. De ő ismervén gondolkodásukat, így szólt hozzájuk: "Elpusztul minden királyság, mely önmagával meghasonlik, ház a házra dől benne. Ha a sátán is meghasonlik önmagával, hogyan áll majd meg királysága?”/
Értelemszerűen Isten lelke gyógyít és tesz jót azok által is, akiknek tudatállapota hit tekintetében talán nem egészen tiszta; sőt még akkor is, ha igencsak torz. Mikor pedig Jézus arra mutat rá, hogy a farizeusok a sátán fattyai, éppen az előbbi példázat értelmét fordítja meg: hiába vall valaki sok tekintetben helyes hitelveket, ha istenképe Jehova-szerű, tehát hamis. Hiába beszél szépeket: ha közben Isten nevében embert öl, akkor az ördög szolgája, mert „ő volt kezdettől embergyilkos”, nem pedig a Teremtő és szerető Atya. /Jn. 8,44/ „Ti a vádló atyjától valók vagytok, és atyátok kívánságait akarjátok megtenni. Az kezdettől fogva embergyilkos volt, nem állott meg az igazságban, mert az igazság nincs benne. Akkor a magáéból beszél, amikor a hazugságot szólja, mert hazug ő és a hazugságnak atyja.”
A kecskék és a juhok szétválasztásának története ugyanerről szól: /Mt. 25,31/ „Mikor pedig az embernek Fia eljön majd dicsőségével, és vele jön valamennyi angyal, akkor ott fog ülni dicsőséges trónusán és eléje gyűjtik a nemzeteket mind. Akkor ő különválasztja majd őket egymástól, mint a pásztor különválasztja a juhokat a bakoktól. A juhokat jobb felől fogja állítani, a gödölyéket pedig bal felől. Azután ezt fogja mondani a király a jobb felől állóknak: Jertek, Atyámnak áldottai, vegyétek örök birtokul azt a királyságot, mely a világ megalapítása óta nektek készült. Mert megéheztem s ti ennem adtatok, megszomjaztam s innom adtatok, jövevény voltam s körötökbe fogadtatok, meztelen voltam és felruháztatok, elerőtlenedtem és meglátogattatok, tömlöcben voltam és hozzám jöttetek. Erre az igazságosak ezt fogják neki felelni: Uram, mikor láttunk éhezni téged, hogy tápláltunk volna, vagy szomjazni, hogy megitattunk volna? Mikor láttunk téged jövevényként, hogy körünkbe fogadtunk volna, vagy meztelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk téged elerőtlenedve, vagy tömlöcben, hogy hozzád mentünk volna? Ám a király ezt fogja mondani nekik: Bizony azt mondom nektek, mindazt, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel tettetek, velem tettétek.”
Az utolsó ítéletkor ezek szerint nem az lesz perdöntő, ki melyik isten, eszme, hit, vallás, egyház, próféta, vagy tanító tekintélyére hivatkozik majd, hanem egyedül az, hogy cselekedett-e folyamatosan jót rászoruló embertársaival. Ha tehát egy táltos gyógyít, Isten eszköze akkor is, ha nem rá hivatkozik; ezzel szemben hiába átkozza Németh Sándor a Fideszt, a Jobbikot, vagy bárkit, Isten tekintélyére hivatkozva; gonosz szándéka által leleplezi magát, hogy valójában a sátán szolgája.
A legmeglepőbb talán mégis Krisztusnak a sziklára épített házról mondott hasonlata. Hiszen minden más vallás, filozófiai irányzat, ideológia, vagy politikai mozgalom abból indul ki, hogy emberi létezésünk alapja az elmélet, gondolat, elv, teória, terv, szellem, tudat. És erre kell épülnie a gyakorlati megvalósulásnak, kivitelezésnek, a tetteknek. Megváltónk azonban mindezt a feje tetejére állítja, mikor éppen ennek ellenkezőjét hirdeti: A biztos sziklaalap, melyre építenünk kell, a szeretetből fakadó cselekvés! /Mt. 7,24 „Így hát mindenki, aki meghallgatja beszédeimet és megteszi azokat, hasonló lesz az olyan eszes emberhez, aki házát sziklára építette. … Ám mindenki, aki meghallgatja beszédeimet, de nem teszi meg, hasonló lesz az olyan ostoba emberhez, aki házát fövenyre építette.”/
Természetesen a helyes életgyakorlat a hallott hitre épül, de mégsem ez létünk alapja, csupán ennek tettekre váltása! Krisztus azt is mondta, hogy nincs más út rajta kívül az Atyához. Csakhogy helyesen kell érteni szavait, melyet sajnos évszázadok óta oly sokan félreértenek. Az ókorban vagy a középkorban, amikor megjelent valahol egy néphez küldött hírnök, és bejelentette, hogy bizonyos király nevében jött: ez nem elsősorban azt jelentette, hogy pusztán a király hírnevére hivatkozva, annak félelmet keltő, fenyegető katonai hatalmára való tekintettel várt el tekintélyt és engedelmességet az illető. Ha valaki egy király nevében jött és cselekedett, akkor első sorban arról volt szó, hogy a király törvényeit képviseli, s azoknak betartását kéri számon a néptől. Ha tehát valaki az Atya, vagy Jézus nevében cselekszik, akkor ez azt jelenti, hogy ő alaptörvényüket tartja be, vagyis szereti embertársait.
Istenről az Újszövetségi Szentírásban egyetlen olyan kitétel szerepel, melyben egy tulajdonsága nem minőségjelzőként, hanem lényegének szinonimájaként szerepel. „Az Isten szeretet” /1 Jn. 4/. Eszerint, ha az Isten szeretet; senki sem mondhatja, hogy szereti Istent, ha nem szereti embertársait. Értelemszerűen viszont mindaz Krisztuson keresztül az Atya felé tart, aki önzetlenül szeret. Legyen az bár hamis tudatú buddhista sámán, hottentotta zulukaffer, vagy ostoba ateista. Az istenszeretet gyakorlati kifejezési módja az emberszeretet, akkor is, ha ez nem tudatosul valakiben.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy: „mindegy, miben hisz az ember, hiszen úgyis bármilyen hittel üdvözülhet!” Mert az is világos, hogy bizonyos vallási eszmék jobban segítik elő a szeretet gyakorlását, míg mások kevésbé. Csakhogy – egészen a protestantizmus megjelenéséig – a nyugati és a keleti keresztény tanítók még nem kezdtek el kételkedni a tisztítótűz létezésében. Nem csupán a két újszövetségi részletre hivatkozva vallja létét a katolicizmus és az ortodoxia, melyek világosan alátámasztják:
/Mt. 18,34/ „Ekkor megharagudott az ura s a kínzóknak adta őt át arra az időre, míg tartozását mind meg nem fizeti neki. Mennyei Atyám is így fog tenni veletek, ha mindegyikőtök szívből meg nem bocsát testvérérének."
/1Kor. 3,10/ „Az Isten nekem adott kegyelméhez képest bölcs építőmesterként alapot vetettem, de más épít rá. Mindenki nézzen utána, hogyan épít. Hiszen más alapot senki sem vethet azon kívül, ami már benne fekszik, és ez Jézus, a Krisztus. Mármost erre az alapra lehet aranyat, ezüstöt, értékes köveket, fát, szénát, szalmát építeni; egyszer mindenkinek a munkája látható lesz. Ama nap ugyanis világosságra fogja hozni, mert tűzben lepleződik le. Mindenkinek a munkáját, hogy minemű, a tűz fogja megpróbálni. Ha valakinek a munkája, melyet épített, megmarad, bért kap majd, ha valakinek a munkája megég, kárát vallja, ő maga azonban meg fog menekülni, de úgy, mint tűzön keresztül.”
Azonban a keresztények azért is vallották ezt kezdettől, hiszen józan értelmükkel sem tudták volna összeegyeztetni, hogyha Isten igazságos ítéletű, akkor valaki pusztán azért kárhozzon el, mert pechje volt, és haláláig még nem találkozott igazhitű misszionáriussal! A tisztítótűznek nyilvánvalóan funkciója – többek között – az is, hogy az önhibájukon kívül tudatlanságban szenvedő, de alapvetően jó szándékú emberek előkészíttessenek Isten színe látására. És ez a folyamat sajnos „fájdalmasabb” számukra, mint még életükben egyszerűen belátni és követni az igazságot. Ezért kell törekednünk kitartóan Isten minél teljesebb megismerésére.
Ezért oly döbbenetes és görcsösen groteszk az is, hogy a magyar püspökök Szent Gellérttől kezdve mind a mai napig milyen féltékenyen haraggal üldözik a magyar nép Ázsiából hozott ősvallását, melyben a keresztény és a táltos elemek évezredeken át békésen megfértek egymás mellett. Gyomláló gondoskodás helyett még az írmagját is igyekeztek megsemmisíteni ősi hagyományainknak, ami nyilvánvalóan a már Jézus Szellemétől jócskán eltávolodott hierarchikus egyházi intézmény ostoba túlkapásának minősül. Egyik oka valószínűleg az lehet, hogy az Evangélium tanításától eltávolodott, eltorzult keresztény klerikus gondolkodás már képtelen saját identitásában elhatárolódni az Ószövetségben számos helyen fellelhető, szemita ördögimádattól.
Sürgető szükség van tehát arra, hogy István és Koppány igaz szellemének hordozói mindkét oldalon térjenek meg (térjenek más felismerésre és alakítsák át tudatállapotukat). Ennek következtében pedig próbálják megérteni és szeretetben elfogadni egymást, tolerálva egymás nézeteit. Hiszen korunkban, a magyarság végveszélyben van, puszta létének fennmaradása vált kérdésessé. Meg kellene értenünk, hogy ha visszatérünk a krisztusi tanítás, illetve az ősmagyar táltos hit alapvető, radikális gyökeréig, akkor újra közelebb kerülhetünk egymáshoz, mintsem gondolhatnánk! A táltos és a püspök szerető gondoskodása népe iránt egyazon Isten Lelkének munkája!
Mielőtt valaki azt gondolná, hogy a keresztény vallásosságnak mégiscsak része kell legyen bizonyos felsőbbrendűségi tudat, lévén, hogy – más vallásokhoz hasonlóan – ez az eszme is az abszolút igazság egyedüli képviselőjének tekinti magát; szeretnénk jó példát mutatni arra, hogy az intolerancia nem mindenütt tobzódik! Filozófiai szempontból kétségtelen, hogy az igazság objektíve nem lehet egyidejűleg többféle, alternatív módon egyenrangú, vagy relatív értékű. Azonban az öntudatosság nem vezet feltétlenül fölényeskedéshez. Például Dél-Koreában az ősi sámánizmustól kezdve, a buddhizmuson vagy a taoizmuson keresztül, a katolicizmuson át, a protestáns fundamentalista kereszténységig bezárólag számtalan vallásos gyülekezet él együtt, anélkül, hogy egymás eszméit szidalmaznák, vagy kárhozatra méltónak ítélnék egymás híveit! Mért képesek erre ők, és mért nem vagyunk képesek, mi, magyarok? Nyilvánvalóan azért, mert a koreai nép még mindig őrzi a szkíta népek sok ezer éves vallási türelmének hagyományát! Ezt kellene a magyar kereszténységnek is újratanulnia unokatestvéreitől.
De azért is szomorú ennek hiánya, mert az 50 éves jubileumát éppen most ünneplő II. vatikáni zsinat éppen erre a türelemre hívott fel. XVI. Benedek pápa még Ratzinger bíboros korában azt írta egy tanulmányában, hogy a vallástörténelemben voltaképpen sohasem létezett politeizmus, legfeljebb az egyistenhit hibás értelmezése.
Dr. Obrusánszky Borbála történész kutatásai – más szakembereké mellett – már rég igazolták, hogy a szkíták és a hunok közt számtalan keresztény hittérítő működött, e pusztai lovas nomád népek nem csak ismerték Jézus tanításait, hanem részben el is fogadták azokat. A kereszténység – mint minden új vallás – terjedésének folyamata együtt járt azzal, hogy a centrális szellemi központokban keletkező, eretnekségeknek titulált, új, alternatív irányzatok üldözött képviselői a perifériák, vagyis más világvallások határterületei felé menekültek, és elsősorban ott gyakorolták missziós tevékenységüket. Ezért nyugat felé elsődlegesen az ariánus, míg kelet felé pedig inkább a nesztoriánus kereszténység terjedt el. Ezek azonban a krisztusi tanítás legtöbb lényegi kérdésében ugyanazt vallották, mint a fővonal, tehát alkalmas voltak arra, hogy Ázsia megismerhesse Üdvözítőnk alapvető tanításait. Természetesen a pusztai népek gondolkodásmódja nem tudott mit kezdeni egy szemita istenség más vallásokra féltékeny, intoleráns fenyegetőzéseivel, így meg sem fordult fejükben, hogy mondjuk Buddhát Jézus riválisának tekintsék, és egyetlen valláson kívül minden mást elvessenek. Az ázsiai ember hagyományosan nem azt keresi, ami szétválasztja egymástól az eszméket, hanem ami összeköti, ami közös bennük. Azonban ez nem jelenti, hogy ne azonosultak volna az Evangélium alapvető tanításaival. Sőt a vallási türelem következtében nem alakulhattak ki az államvallási struktúrák, s nem jöhettek létre háborús feszültségek az egyes vallási táborok közt. (Ez a helyzet majd csak Kr. u. 650 körül, a militáns, arabs iszlámhódítások és térítések következtében fog alapvetően megváltozni.)
Tehát Attila hun nagykirályunk már 1600 évvel ezelőtt is világosan látta, hogy egy Isten van, aki Jézus Krisztusban megtestesült, hogy megszabadítsa bűneitől az emberiséget. Ezért őszintén tisztelte a legfőbb, teremtő erőt. Mert Isten Lelke ugyanis ugyanazt sugallja kezdetben, most és mindörökké. - Ámen
További részletek: http://kuruc.info/r/9/102855/#ixzz29iBnmAHi