"A rabbinusok fiának: Karl Marxnak, eredeti nevén: Mardochajnak communista kiáltványa pedig a zsidó világuralom programja. Ha megvalósul, elpusztul Magyarország és utána az emberiség kultúrája." - írta már 1920-ban Tormay Cécile Bujdosó könyvében. Messze vezetne, ha a százharminc éve, 1883. március 13-án meghalt, nyíltan vagy burkoltan oly sokak által ma is ikonként emlegetett utópista tévedéseit sorra vennénk, így elég, ha közülük a legalapvetőbbre mutatunk rá, a mindmáig kísértő durva materializmusra, az erkölcs, a szellem tagadására.

Az 1848-ban Friedrich Engels-szel Londonban kiadott Kommunista Kiáltvány ugyanis száműzni akart mindennemű erkölcsi, szellemi fogalmat és mozgalmat, megszülve a mindmáig továbbélő alaptévedést, azt, hogy minden eddigi társadalom története osztályharcok láncsorozata volt, elfeledve, hogy a történelemben a birodalmak bukását alapjában mindig is az erkölcsi romlás általánossá válása idézte elő (kiváltképpen a rómaiakét), ezáltal halálra ítélve a társadalmat, az államot, tagadva a hazaszeretetet, mindenkit arctalan, egyedül pénztőkéje nagyságától függően értékelt egyednek tekintve.

Mindezekből következően nem csodálhatók az e százhatvanöt éve kibocsátott röpiratban foglaltak alapján 1917-ben Oroszországban, 1918-ban Németországban, 1919-ben Magyarországon hatalomra jutott kommunizmus rémtettei, az, hogy nálunk százharminc napos bemutatkozásuk során például azt énekeltették a gyermekekkel, hogy "Apám, anyám, dögölj meg!", hogy internátusok hálószobáiba fiatal zsidó tanárok költöztek, hogy a leányokkal mezítelenül aludjanak, hogy az úrnapi körmenetbe belelőttek, hogy a Magyar Tudományos Akadémia működését pedig megszüntették.

Dmitrij Szergejevics Merezskovszkij visszaemlékezéseiből (A pokol tornácában, 1926) sem kapunk más képet róluk, hiszen a meggyilkolt cár helyébe lépők "az ördög fiai", akik között csak látszólag vannak becsületesek és jók, de "ezek még rosszabbak, mint azok, akik egyszerűen gazemberek: annál rosszabbak, minél jobbak", akik "gyilkossággal leplezik a hazugságot és hazugsággal a gyilkosságot", akik békét, kenyeret, szabadságot ígértek, és ehelyett háborút, éhséget, rabszolgaságot adtak, mégpedig "olyan rabszolgaságot, éhséget, háborút, amelyhez foghatót még nem látott a világ".

Igen, vagy ahogyan egy hazai népiratban olvassuk (Vágássy Gyula: Van-e Isten, van-e lélek?, 1920), Marx-Mardochaj művének vallói "majdnem kivétel nélkül az emberiség szemetjei voltak, kik a vagyonosok ellen szónokoltak, de a maguk részére nagy vagyonokat raboltak össze: szabadságról beszéltek, és a legnagyobb zsarnokok, emberszeretetről, és gyilkos bandák vezetői voltak, a szülői korcsma és szatócsüzlet vagy kupecség légkörében mi nemeset sem látott egyének, kik ha hatalmon érezték magukat, ki akarták irtani a keresztény vallást és azt a legaljasabb módon törekedtek kivívni".

Ezért jegyezhette meg végül Szabó Dezső írásában (A mai magyar politikai horizont, 1936), hogy "a kommunizmus Magyarországon csakis halált, végleges pusztulást jelenthet a magyar fajra, mert az ezeréves európai élet minden végzete s meghatározása által a szolidaritás ösztönös rugóit elvesztett magyar fajt a "nemzetközi ember" herélt típusának erőszakolásával végképp szétoldaná, elkerülhetetlenül a világhatalmi összeköttetésű zsidó imperializmus szabad zsákmányává tenné az országot." Ennyit hát a világhatalmi érdekkörök által ma sem megvetett Kommunista Kiáltványról és utóéletéről.

2013. március 14. 14:15 Ifj. Tompó László - Hunhír.info