2015

Átlépés

Bemutatkozás

Amikor a változás szelei fújnak a pesszimisták falakat emelnek, az optimisták pedig vitorlát bontanak."

Legfrissebb hozzászólások
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

"Kitaszít, s lemond rólam a hazám” – elvándorolt magyarok (II. rész)

2014, december 7 - 17:32

Szerdán a Jobbik kezdeményezésére hatórás vitanapot tartott az Országgyűlés az elvándorlásról. A nemzeti radikális pártnak számos külföldön élő magyar írta meg „elkalandozásának” történetét. Többmilliós devizahitel, elhunyt, súlyos beteg szülők, megszűnő képzések, munkanélküliség, kiszolgáltatottság és megalázottság. A tanulságos, sokszor megrendítő erejű életutakat először itt, az Alfahíren olvashatják.

A válogatás természetesen nem teljes körű, mégis átfogó képed ad az egyre súlyosabb migrációs tendenciákról, amelyek lassan minden magyar családot érintenek Magyarországon, és egyre inkább a Kárpát-medencében. A képeink illusztrációk. Az előző rész ide kattintva érhető el.

A kelet niggerei vagyunk

Lóránd rendszerinformatikusként végzett, két éve homlokzatépítőként dolgozik Németországban, párja jogi asszisztens, és alkalmanként gyermekekre vigyáz. Lórándnak nincsenek jó tapasztalatai a cégnél, ahol dolgozik: „Mi csak auslanderek vagyunk, afféle kelet niggerei, ezt mind a bánásmód (cégvezető, német munkatársak részéről), mind a fizetés tükrözi. Hiába vagyunk a munkában jobbak és precízebbek, mint a német kollégák, a válasz mindig ugyanaz: lassúak vagyunk, még fejlődnünk kell, ezért kapunk sokkal kevesebbet.”

Lóránd már nagyon szívesen visszajönne, nem szeretné, hogy születendő gyermeke idegen országban nőjön fel, de ennek egyelőre esélyét sem látja. Pedig nem akar kacsalábon forgó palotában élni, reális béreket szeretne, és hogy a kormány stadionok helyett a gazdaságot, az egészségügyet és az oktatást fejlessze. „Sok magyart ismerek, és mind azt mondja, hogy a kényszer nagy úr, de nincs mit tenni, nem lehet hazamenni, mert igaz, hogy itt is kihasználnak minket, és nem leszünk sohasem egyenértékű emberként kezelve, de legalább van mit az asztalra tenni.”

A munkához öreg, a nyugdíjhoz fiatal vagyok

Mária 53 évesen lett munkanélküli, diploma és jogosítvány nélkül fél év alatt sem tudott új állást találni. Miután a munkaügyi központban udvariasan közölték vele, hogy az ő korában átképzési támogatásra ne számítson, fellapozta a külföldi álláshirdetéseket, és 2012 márciusában Angliába távozott. Most jól érzi magát, de hiányzik neki édesanyja, testvérei és barátai. „Nem kalandvágyból döntöttem arról, hogy elhagyom hazámat, csupán nem akartam utcán koldulni. Nehéz megemészteni, hogy a munkához öreg, a nyugdíjhoz fiatal vagyok” – állapítja meg lemondóan.

Mária túlzásnak tartja, hogy Magyarországon lassan a takarítói munkakört is csak angolul beszélőknek hirdetik meg, és akinek nincs legalább alapfokú angol nyelvtudása, az a saját anyanyelvén nem tud munkát találni. Mint mondja, Angliában sem fog senki megtanulni az ő kedvéért magyarul.

Csak egy karácsonyi ünnepet cserélnék Önökkel

Sok külhoni testvérünkből lesz külföldi. Melinda székelyföldi születésű, öt évet élt Magyarországon, Orosházán, 1996-ban magyar állampolgárságot szerzett. A kettős honelhagyásra kényszerült 45 éves asszony azoknak a politikusoknak üzen, akik szerint a magyarok kalandvágyból hagyják el hazájukat. Nekik „azt az érzést kívánom minden karácsonykor, amit mi, hontalanok érzünk ott legbelül, amikor anyától, beteg apától (azóta elhunyt, anélkül, hogy elbúcsúzhattam volna), gyermekektől, testvérektől elszakadva, távol élni évekig, és még ki tudja, meddig… Csak egy karácsonyi ünnepet cserélnék Önökkel, semmi mást” – írja megrendítő levelében.

Nekünk kétszer annyit kell dolgoznunk

Miklós 2001-ben végzett a Magyar Honvédség tiszthelyettesképző iskolájában Szentendrén. Előbb Szentesen, majd Hódmezővásárhelyen teljesített szolgálatot, törzsőrmesterként műszaki felderítő beosztásban védte hazánkat. Egy hadseregen belüli összetűzés miatt lefokozták, így hamarosan elhagyta a katonaságot, és munkaügyi központos képzésekre jelentkezett. Vállalt közmunkát és napszámos munkákat, bármit, hogy meg tudjanak élni párjával. A svájci frank alapú lakáshitel törlesztésére azonban ez sem volt elég, ezért 2011 novemberében Miklós Angliába költözött, fél év után pártja is követte.

„Főként gyárakban dolgoztunk, dolgozunk. Nem könnyű itt se az élet, és nekünk, bevándorlóknak kétszer annyit kell dolgozni, mint a hazaiaknak, de bármily hihetetlen, tudunk pénzt félrerakni, ami otthon tisztességes munkával majdnem lehetetlen. Angliába kellett jönnünk ahhoz, hogy visszakapjuk az életünket” – vallja Miklós, aki már nagyon szeretne hazatérni, de amíg a jelenlegi „kizsákmányoló rezsim” van hatalmon, erre nem sok esélyt látnak.

Ennyire futja tisztességes munkából?

Az Egyesült Királyság lett Norbert végcélja is, akinek házassága itthon zátonyra futott, ráadásul édesapja után jelentős devizahitelt örökölt. Egy építkezésen kezdett el dolgozni öt fontos órabérért, reggeltől estig, plusz munkát vállalva egy kínai konyhában. „Édesapám a mai napig nem nyugszik magyar földben. Immár három éve nem tudtam hazamenni. Se elegendő pénz nem áll rendelkezésemre, se házam, se lakásom, földem nincs, hova mehetnék… Ennyire futja a tisztességes munkából? Ez lenne az igazság magyar földön és szerte a világban?”

Norbert már minden reményét elvesztette, hogy az igazságszolgáltatás a devizahitelesek pártjára áll, és azok az emberek, akik hozzá hasonlóan a felvett hitel több mint kétszeresét visszafizették már, kárpótlást kapnak. „Magyarországi lakcímem is megszűnéssel fenyeget, s ha nem kívánom otthon a semmire fizetni a tb-t, még a személyimet is bevonják. Kitaszít, s lemond rólam a hazám” – állapítja meg keserűen.

Belefáradtam a folyamatos számolgatásba

Péter egy multinacionális cég export fuvarszervezőjeként nagyon keményen dolgozott, hogy ne kelljen hitelt felvennie. Az évek során egyre több feladatot kapott, de a javadalmazása maradt nettó 145 ezer forint, amiből – ha az albérletet kifizette – annyi pénze maradt, hogy a hó végéig kihúzza. Péter belefáradt a folyamatos számolgatásba és hogy egyik hónapról a másikra él. A kivándorlás mellett döntött, és nem bánta meg.

Idén tavasszal költöztek ki pártjával, és mostanra sikerült olyan gyártósori munkát találnia, amellyel havi nettó 1900 fontot fog tudni hazavinni. Péter a legtöbb „elkalandozott” magyarhoz hasonlóan akkor jönne haza, ha itthon biztos munka és lakás várná.

Nekünk csak feketemunka jutott

A munkanélküliség és az alacsony bérek mellett a munkavállalók kiszolgáltatott helyzete és a mindent átszövő korrupció is szerepet játszik a magyarok elvándorlásában – ezt erősíti meg egy másik életút, melynek főszereplője szintén Péter, aki szintén az Egyesült Királyságban él. Levelében beismeri, nehéz úgy megírnia életútját, hogy kerülnie kell a nyomdafestéket nem tűrő szavakat.

Péter 1991-ben végzett szakmunkásként, de a rendszerváltozást követő gyárbezárási hullám az ő szakmában való elhelyezkedését is lehetetlenné tette. 1997-ben ipari alpinistaként kezdett dolgozni, amit nagyon szeretett, de jórészt csak feketemunkához jutott hozzá, és emiatt többször előfordult, hogy nem fizették ki. Jogi vagy erkölcsi támogatást sem ő, sem a kollégái nem kaptak soha, pedig a fővállalkozó több alkalommal a szerződéskötés ellenére sem fizetett.

„Sajnos ez a mai napig egy olyan szituáció, amiben az alvállalkozó vesztésre van ítélve. Ilyen közterhek mellett nincs senkinek szabad kapacitása, tartaléka arra, hogy évekig pereskedjen. A jog lehetőséget ad vállalkozóknak arra, hogy megváltoztassák a cégük nevét, átmentsék vagyonukat egy másik cégbe. Szóval lehetetlenség érvényt szerezni a jogainknak. Hozzá szeretném fűzni, hogy egész életemben körülbelül három vagy négy hónapig voltam hivatalosan munkanélküli, és kaptam segélyt, amivel csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy soha nem vágytam arra, hogy az állam adja számba a falatot” – szögezi le Péter, aki tíz év alatt arra a következtetésre jutott, hogy becsületes munkával Magyarországon „sokra nem viszi”, nyugdíjra pedig végképp nem számíthat.

A nehéz évek alatt házassága is megromlott, és bár szülei nem támogatták az ötletet, Péter 2007-ben felült egy angliai járatra. Döntését azóta sem bánta meg. Úgy érzi, az élete és családja jövője túl fontos ahhoz, hogy „kapzsi és mohó üzletemberek, korrupt, hozzá nem értő politikusok egymás kedvére hozott pofátlan és számomra megalázó döntéseikkel ellehetetlenítsék azt.” „Remélem, minél hamarabb eljön az idő, amikor majd szívesen megyünk haza, és újra jó érzés lesz magyarnak lenni!” – teszi hozzá.

Nincs bennem kalandvágy

„Semmi kalandvágy nincs bennem már. Európát bejártam kamionsofőrként. Két gyerek vár otthon hétvégente. A feleségem nem tud munkát találni már évek óta. A városomban, Pápán nincs munkalehetőség. Vagyis van három műszak hétvégével minimálbérért vagy egy olyan kínainál, aki magyarul nem beszél” – foglalja össze sanyarú helyzetét Richárd, aki 140 ezres lakáshitelét (ami 2008-ban 65 ezerről indult) csak úgy tudja időre fizetni, hogy Ausztriában vállal munkát.

Magyarországról csak rossz hírek jönnek

Rolandot érettségi után nem vették fel egyetemre, és annak ellenére, hogy négy nyelven beszél, két évébe telt, mire egy multinál ügyfélszolgálatosként el tudott helyezkedni. A havi 120 ezer forint fele rögtön elment albérletre, 60 ezer forintból pedig Budapesten nem tudott megélni, és miután a cég helyzete egyre rosszabb lett, úgy döntött, követi barátai példáját, akik már korábban úgy döntöttek, hogy Nagy-Britanniában próbálnak szerencsét. Barátai segítségével Roland először egy erdészetben kezdett dolgozni, majd egy hónap után váltott, és a szamárlétra végigjárása után most videójáték-tesztelőként dolgozik lassan két éve.

„Nem panaszkodhatok semmire. Egyedül élek, a fizetésből bőven futja a lakásra, élelmiszerre és az sem okoz gondot, ha munka után elmegyünk meginni egy sört. Ennek fényében nem igazán látok rá okot, hogy visszatérjek Magyarországra, bármennyire is fáj. Az ország haldoklik és napról napra csak rosszabb lesz” – sorolja Roland, akinek pesszimizmusát a magyarországi hírek is növelik. Úgy érzi, kint megbecsülik a munkáját, és van lehetősége fejlődni, míg idehaza az előrelépés baráti alapon zajlik, amihez jó kapcsolatok és gyomor kell.

BJ

alfahir.hu

http://alfahir.hu/kitaszit_s_lemond_rolam_a_hazam_elvandorolt_magyarok_ii_resz

Elindultam egy poggyásznyi ruhával – elvándorolt magyarok (I.)

Szerdán a Jobbik kezdeményezésére hatórás vitanapot tartott az Országgyűlés az elvándorlásról. A nemzeti radikális pártnak számos külföldön élő magyar írta meg „elkalandozásának” történetét. Többmilliós devizahitel, elhunyt, súlyos beteg szülők, megszűnő képzések, munkanélküliség, kiszolgáltatottság és megalázottság. A tanulságos, sokszor megrendítő erejű életutakat először itt, az Alfahíren olvashatják.

 

A válogatás természetesen nem teljes körű, mégis átfogó képed ad az egyre súlyosabb migrációs tendenciákról, amelyek lassan minden magyar családot érintenek Magyarországon, és egyre inkább a Kárpát-medencében. A képeink illusztrációk.

Elegem lett a kamu állásinterjúkból

„Budapesten egy nem túl elit, de jól felszerelt szakközépiskolában tanultam a tanári hivatás kiválóságaitól. Megvolt a célom, megvoltak az ambícióim. Aztán az élet közbeszólt és nekem az iskola mellett komolyabban el kellett kezdenem dolgozni” – írja a 25 éves Ádám, aki tavaly utazott ki Angliába, miután egymás után szüntették meg azokat a szakokat, ahová jelentkezni szeretett volna.

„Az állásinterjúim többsége azzal ért véget, hogy tetszik nekik, hogy fiatal létemre sok a munkatapasztalatom, viszont képesítés nélkül nem vettek fel sehova, ismerőseimet, akiknek pont a fordítottja volt, épp az ellenkező dumával rázták le.” Ádám azt tapasztalta, hogy a cégnél csak az érvényesül, aki „valakinek a valakije”, így a sok kudarc és megaláztatás miatt elkezdett külföldi munkában gondolkozni. A szeretteit nem akarta hátrahagyni, de egy idő után már ez sem tartotta vissza, és összepakolta a bőröndjeit.

Döntenem kellett: vagy anyukám hal bele, vagy én

Anett 18 éves volt, amikor az édesapja meghalt, majd miután édesanyja egészségügyi állapota is elkezdett romlani, le kellett mondania a továbbtanulásról. 12 órás műszakban kezdett el dolgozni Miskolc mellett először bruttó 76 ezer, majd 84 és 91 ezer forint fizetésért. Anett édesapja halálával pályakezdőként banki hitelt is örökölt, csakúgy, mint édesanyja, akit 42 év munkaviszony után 70 ezer forinttal nyugdíjaztak.

Kettejük 140 ezer forintos keresetére minden hónapban 166 ezer forint kiadás jutott a svájci frank alapú hitellel, lakbérrel, rezsivel és az örökölt adóssággal. A távhőszolgáltatónál elmaradásuk keletkezett, a részletfizetést megtagadták tőlük, az egyetlen opció az volt, hogy eladják a házat, és a fiatal lány 68 éves beteg anyukájával albérletbe költözik. „Teljesen véletlenül, mikor már minden reményt feladtunk, hogy hova megyünk, hol fogunk aludni, jött egy lehetőségem, hogy Németországba mehetek dolgozni. Nem is gondolkodtam, azonnal éltem a lehetőséggel.” Anett édesanyjának végül az idősek otthonában találtak helyet, a most 26 éves fiatal nő külföldről fizeti az ellátását. „Sokszor van honvágyam, de ha otthon dolgozok 90 ezer forintért, akkor vagy az anyukám hal bele vagy én” – véli Anett, akit felháborít, hogy egyesek azt hiszik, szórakozni ment Németországba.

Egy poggyásznyi ruhával a kilátástalanság elől

„Benjáminnak hívnak, két éve élek kint, Londonban, 21 éves vagyok. Az ok, amiért eljöttem, a kilátástalanság. Két választásom volt 19 évesen: elmegyek egyetemre a szüleim pénzéből, akik szépen, lassan belebetegedtek volna a finanszírozásomba, vagy eljövök külföldre, és szerencsét próbálok. Hát elindultam egy poggyásznyi ruhával.”

Benjáminnak sikerült jól fizető állást megcsípnie, menedzser egy olasz étteremben, de még most is minden este úgy fekszik le, hogy az otthoniakra gondol. Bár vannak brit barátai, csak akkor érzi jól magát, ha magyarul beszélhet, és csak magyar barátnőt tud elképzelni maga mellé. „Nekem a szerelem sosem lesz love” – írja. Benjámin, ha lehetne, már holnap hazajönne, de nem hajlandó egy egész hónapos kemény munka után „kenyérre számolni a pénzt”. „Várom már a kormányváltást, a változást, egy aprócska jelet, hogy végre hazamehetek, és boldogan élhessek a sajátjaim között” – ábrándozik a fiatal férfi.

Ha hazatérek, csak romokat látok

„Nap mint nap csak stressz, semmi megbecsülés és kevés fizetés. Ha messze laksz, akkor még te fizetsz rá, utazási költséget sem akarnak téríteni. Na, ebből próbálj félretenni, megalapozni a jövődet, vagy családot eltartani!” – bosszankodik Ferenc, aki ma egy osztrák lízing cégnél dolgozik. Az újrakezdés nem volt egyszerű, munkanélküli oldalakon keresgélt, mígnem egyszer behívták próbanapra, és bár hasonló munkát korábban életében nem csinált, a szakszavakat se ismerte, felvették és betanították, a cég még a szálláskeresésben is segített.

„Kivettem egy lakást, eljött a barátnőm is, aki itt, a városban a második héten kapott munkát. Azóta is dolgozunk mind a ketten, ugyanannál a cégnél. Csak osztrák munkatársaim vannak, sose nem néztek le semmiért, nem volt baj, ha nem tudtam valamit, segítettek, fokozatosan megtanítottak mindent” – számol be Ferenc, aki úgy érzi, külföldiként nemcsak több fizetést, hanem több megbecsülést és megértést kap az ember, mint Magyarországon.

Ferenc jelenleg esélyét se látja a visszatérésnek: ha visszatér szülőfalujába, ahol egykor nagy gazdaságok voltak, most csak romokat lát mindenhol, ahol a multik szabadon garázdálkodnak, és nagy nyereség mellett kevés pénzért dolgoztatják az embereket.

Kint sincs kolbászból a kerítés

Ferenccel ellentétben Judit nem érzi, hogy külföldiként megbecsülnék, három évnyi angliai pincérkedés után számos megaláztatást kellett átélnie. Négy éve döntött úgy, hogy négy hónapnyi sikertelen munkakeresés után, miután elfogyott a pénze, és a szülei se tudták tovább támogatni, au-pairlesz Nagy-Britanniában.

Hamar sikerült elhelyezkednie egy családnál, de szeretett volna a saját lábán megállni, ezért diplomával a zsebében étterembe ment felszolgálni. A lealacsonyító bánásmód miatt nemrég felmondott, és most ideálisabb munkát keres. A hazatérésen ennek ellenére nem gondolkozik, mert itthon soha nem fog annyit keresni, mint kint. „Számomra ez soha nem lesz a hazám. Hiányzik az anyanyelvi közeg, a magyar légkör, a strandolós nyarak, a barátok, a család. És ez az, amit soha senki nem fog tudni visszaadni nekünk” – teszi hozzá keserűen.

Ez az én hazám, mégis én szolgálok ki másokat

Károly 13 éves volt, amikor édesanyja meghalt, egy évre rá már gyorséttermi eladóként és burkolósegédként dolgozott, hogy fenn tudják tartani újpesti lakásukat. „A számlák nőttek, édesapám is elhunyt, én az iskolát – ahogy a bátyám is – munka mellett fejeztem be. Szerettem volna továbbtanulni, filozófiát, történelmet oktatni, pszichológiát tanulni, de hogyan?” 20 éves korára már öt munkaévet tudott maga mögött, és miközben külföldi vendégeket szolgált ki a „Mekiben”, gondolkozni kezdett: „Hogyan lehet, hogy itt születtem, ez a hazám, mégis én vagyok az, aki másokat kiszolgál?

Károly immáron nyolc éve él az Egyesült Királyságban, anyagi problémái nincsenek, munka mellett tud tanulni és félretenni, mégsem boldog. „Anyagi stabilitásom megvan, de barátaim, családom és minden, ami az embert emberré tenné, igen messze tőlem. Valamit valamiért, én így tudtam megoldani és segíteni bátyámnak otthon kifizetni a tartozásokat, megmenteni a lakást” – írja szomorúan. Szerinte nem csak az alacsony bérekkel van baj Magyarországon: a munkáltatók emberséges bánásmódja és a munkavállalók összetartása, bajtársiassága szintén hiánycikk hazánkban.

Csak akkor térek vissza, ha ezt otthon is biztosítani tudom a családomnak

Lajos fehérvérsejt betegséggel küszködő kisfia miatt „kalandozott el”. Gumiszervizben dolgozott egy szabolcsi községben, de mivel megfelelő kórház a közelben nem volt, és baj esetén a mentőre sem akartak alapozni, beköltöztek a városba. Félszocpol, banki költsön, 130 ezres családi bevétel mellett 40 ezres lakástörlesztés, 2007-et írunk. Kisfia betegsége miatt Lajos felesége nem tudott elmenni dolgozni, a megfelelő orvosi ellátáshoz hálapénz kellett, így végül személyi hitelt is felvettek.

„Kölcsönpénzből és egy segítő kéz erejével Ausztriába mentem, ahol úgymond a kész várt. Lett azonnal munkahelyem mint ételfutár, és volt hol aludnom is. Három évig éltem külön a családtól. 2012. december 27-én autóba tettem őket, és elutaztunk Magyarországról. Azóta együtt élünk Bécs egyik legszebb kerületében, anyagi biztonságban, bérlakásban. Gyermekeim kitűnő tanulók, feleségem a nyelv nehézségei miatt még nem dolgozik, de anyagilag ez már nem jelent problémát. Én újból egy gumiszervizben dolgozom, ahol megbecsült tagja vagyok egy csapatnak. Fiaim is és mi is itt látjuk a jövőnket” – írja Lajos, aki már csak akkor költözne vissza Magyarországra, ha ugyanezeket a körülményeket otthon is biztosítani tudná családjának.

Hálás vagyok, hogy befogadtak

László 2005 tavaszán, 18 évesen költözött ki Olaszországba, amikor is egy kétéves továbbképzés után 900 eurós ösztöndíjat és lakást ajánlottak fel neki. Döntésében nagy szerepe volt devizahitelének, valamint szülei biztatásának, akik úgy vélték, külföldön jobban tud érvényesülni. László kilenc év elteltével sem bánta meg, hogy elment, így tud segíteni szüleinek, akiket időközben elbocsátottak: édesapja most havi 60 ezer forintért dolgozik, édesanyja azóta se talált új állást, és most már valószínűleg innen fog nyugdíjba menni. László nagyon hálás az olaszoknak, hogy befogadták, és esélyt kapott, hogy segítsen családján.

A honvággyal kapcsolatban így fogalmaz: „Minden nap eszembe jut, hogy milyen jó lenne otthon élni, a szüleimet látni és a barátokat. Amikor hazamegyek egy hétre, nem szégyellem bevallani, hogy a visszaúton, mikor kilépek Magyarországról, könnybe lábad a szemem. Nekem minden álmom az lenne, hogy otthon élhessek, de ez rajtatok [értsd: az ország vezetőin] múlik.”

(Folytatjuk...)

BJ

alfahir.hu

http://alfahir.hu/elindultam_egy_poggyasznyi_ruhaval_elvandorolt_magyarok_i_resz

Ezért kellett eljönnünk Magyarországról

2014-08-16 16:34:50
Ezért kellett eljönnünk Magyarországról

Ezért kellett eljönnünk Magyarországról

Nehéz mit mondani egy olyan poszt előtt, aminek szinte minden szavával egyetért az ember, így nem is nagyon tehetek mást, mint hogy őszinte szívvel ajánlom mindenkinek: olvassa végig és próbáljunk meg értelmes beszélgetést folytatni Z. írásáról, ami ma is érvényes.

„Ez a poszt nem arról fog szólni, hogyan jöttünk el, és nem is arról, hogy a megcsúszott lakáshitel részletek fölött keseregjek (hál' istennek nem vagyok abban a helyzetben, hogy ilyesmi miatt kéne búsulnom). A hely nem is fontos, Európa nyugati felébe jöttünk, ennyi elég. Az ok, amiért elindultunk nem annyira gazdasági, bár egy kicsit az, majd kiderül mennyire.

 

’Beteg, agresszív ország’

 

Én ezt inkább úgy mondanám, dühös, frusztrált. Mindenki frusztrált, van, aki azért, mert ilyen a természete, mások meg azért, mert az előző típus idegesíti. A kilátástalan helyzetek, vagy akár csak nehezen belátható következményekkel járó dolgok fölszaporodása az életünkben frusztrációt okoz. Az elmúlt néhány tíz évben többszörösen fölborult értékrend egy süppedős mocsárrá változtatta a legtöbb magyar ember erkölcsi viszonyítási pontjait. Én is bajban vagyok, mikor a ’jó magyar ember’ fogalmát akarom meghatározni, pláne, ha ennek megfelelően akarok élni.

 

Ha nem akarok, vagy nem tudok erkölcsi ’véleményvezérré’, mintává válni (mert mondjuk, nem vagyok elég erős hozzá, vagy csak túl aggályoskodó vagyok ahhoz, hogy elhiggyem, a szittya nyereg alatt puhított sámándob ereje adhat nekem erkölcsi támaszt a mindennapi döntéseimhez), keresnem kell egy viszonyítási rendszert, amiben akarok és tudok élni.

 

Én az európai, liberális értékrendben hiszek (és bár az írásban sokat hivatkozom az erkölcsre, nem vagyok vallásos), és mivel nem vállaltam föl a napi konfliktusokat, nem akartam ’hittérítőként’ mindenáron a saját értékrendbeli válságuk miatt dühös és frusztrált a környezetemet a képemre formálni – el kellett jönnöm. Ez közös kudarcunk az országgal, a gyengeségemnek része van benne, elismerem.

 

 

Politikai, társadalmi zűrzavar felé

 

Magyarország az elmúlt 10 évben egy a hiteltelen, erkölcsileg és egyéb módokon is retardált vezetőivel a politikai, társadalmi zűrzavar felé zakatoló gyorsvonat. A politika alakulása és az inkompetens vezetők újra és újra történő megválasztása egyszerre oka és következménye a bajoknak. Az irányt vesztett, összezavarodott emberek könnyen befolyásolhatóak, így megválasztanak mindenkit, aki vagy valamilyen új ’rendet’ ígér, vagy valamilyen régi, jól bevált, nosztalgikus rendet képvisel.

 

Az ígért rendet aztán - sajnos vagy szerencsére – nem valósítják meg, amivel még inkább összezavarják a választóikat. Akik megint megválasztanak valakit, aki ’rendet’ ígér. A frusztráció garantált és a politikai mókuskerékben nem nagyon marad meg más, mint a jól ígérő, karizmatikus ám szakmailag gyenge és erkölcsileg flexibilis vezetők hordái.

 

Ez még egy közös kudarcom az országgal – én nem szeretek agitálni, a politikai nézeteimről győzködni másokat, képviselni nagy embertömegeket, Magyarország lakossága meg magától szemlátomást nem tudja kitermelni, megválasztani a szakmailag és erkölcsileg is elfogadható vezetőit. Ezt én nem tudtam, nem akartam megváltoztatni, de együtt élni vele sem tudtam, el kellett jönnöm.

 

A korrupció

 

Egyre növekvő, egyre intézményesebb szintet elérő korrupció. Nem vagyok idealista, tudom, hogy korrupció mindig volt és lesz is. De a tendencia nagyon rossz. Az első két pontból adódóan lazulnak az erkölcsi gátak. Erkölcsi tartás már nincs, mert nincs stabil értékrend, amihez mérhetem magam, a vezetők meg pláne rossz példával járnak elő, és még csak nem is szégyellik, rejtegetik nagyon, hát akkor én miért ne?

 

Ha valakit már nem zavar, hogy üzletet, orvosi ellátást, pozíciót, jobb kaját, gyorsabb kiszolgálást csak mutyiban, egy kis kenegetéssel lehet gyorsan elintézni, akkor persze ez egy jól működő rendszer is lehet. Magyarországon engem is nap mint nap megkísértett a korrupció, hívjuk hálapénznek vagy marketing ajándéknak. Volt mikor legyőztem, volt mikor engedtem a csábításnak, és éltem az eszközeivel, de nem tudta megszokni a gyomrom. Nem voltam elég erős küzdeni ellene, így hát el kellett jönnöm. Egy újabb közös kudarc, és hány lesz még?

 

 

Jövőtlenség

 

Talán a fenti okokra visszavezethetően, vagy tán csak, mint magyar sajátosság, az ország rohamléptekben zabálja föl a saját és az állampolgárai jövőjét. Elköltjük a következő nemzedék nyugdíját, hogy a mai nyugdíjasok kaphassanak, elvonjuk a jövő iparának alapjául szolgálni hivatott befektetéseket és mondjuk egy középtávon kihalásra ítélt iparág (konkrétan a MOL-ra gondolok) részvényeit vesszük meg belőle.

 

Megvágjuk, sőt, szinte megvonjuk az oktatás (különösen a legtermelékenyebb erőforrásokat produkáló felsőoktatás) támogatását a spórolásra hivatkozva, gátoljuk a bankok tevékenységét, akiknek a gazdasági fejlődéshez szükséges tőkét kéne akkumulálniuk és továbbadniuk. Olyan ez, mint a teli gázpalackot kihajítani a túlsúlyos hőlégballonból. Nem bírtam nézni, hogy az emberek egy része állva tapsol az én és a saját gyermekeik, unokáik jövőjének lerombolásához, de erőm nem volt tenni ellene, el kellett jönnöm.

 

Más hibája, más felelőssége

 

Az egyik legzavaróbb dolog Magyarországon, hogy a felelősséget mindenki úgy igyekszik letúrni magáról, mint egy leprástól kölcsönkapott alsógatyát. És ebben komoly támogatást kapunk a politikusainktól is, példa és iránymutatás formájában.

 

Ha valaki azt mondja, nem a te hibád, hogy szarul élsz, rosszul érzed magad – lehet, hogy részben igaz, de az esetek legnagyobb részében csúsztatás. Ha azt állítja valaki, hogy nem a te hibád, ha nem tudod fizetni a hiteledet, lehet, hogy igaz. De akkor is a te felelősséged! (Különösen torz és káros dolog ezt a felelősséget áthárítani a bankra és rajta keresztül a betétesekre, vagy a részvényesekre.) Ha valaki azt mondja, hogy a gyereked nem miattad maradt hülye, hanem mert gyengén fizetettek a tanárok a suliban, ahova jár, rossz az oktatási rendszer, lehet, hogy részben igaz, de mit tettél te, hogy jobb legyen?

 

Egyszerű azt mondani, hogy a tanárok, nyugdíjasok, nagytőkések, bankok, zsidók & cigányok, politikusok az okai mindennek. Már meg is könnyebbültem, ahogy leírtam. Ahhoz, hogy ne nézzen mindenki komplett hülyének, amikor valamire azt mondom: az én hibám, az én felelősségem, én fizetem a számlát – el kellett jönnöm.

 

Rasszizmus, nacionalizmus

 

Az én fejemben a hazaszeretet nem egyenlő a nacionalizmussal. Nem hiszem, hogy a magyar jobb, okosabb, vagy bármi módon érdemesebb, mint más népek. A nemzetek viszonyításában szerintem nincs értelme a ’jobb-rosszabb’ típusú összehasonlításoknak, mint ahogy nincs értelme összehasonlítani egy elefántot egy réti poszátával.

 

Más hatások érték őket a fejlődésük során, máshova jutottak, más kihívásokra más válaszokat adnak, de nem jobbak vagy rosszabbak a másiknál – hacsak nem egy-egy specifikus tulajdonságukról beszélünk. Ha a rasszizmusról van szó, mi magyarok a rosszak közé tartozunk. Az elmúlt években egyre többször találkoztam a rasszizmus nyílt, vagy burkolt formáival. Beszivárgott a közvetlen környezetembe is, általam kedvesnek, szerethetőnek tartott emberek kezdtek el nyílt, vagy ’szalon’ rasszista kifejezésekkel illetni általuk alig ismert népeket, csoportokat, embereket.

 

Hányingerem lett a félig kimondott megjegyzések, utalások utáni cinkos összekacsintásokból és abból, hogy ne halljam meg ezeket, ne kezdjek el vitatkozni velük azonnal – amit még megtettem volna 10 évvel ezelőtt, ám most már úgy érzem, túl sok konfliktusom származna belőle, átbillent a rasszizmus index egy különösen káros és veszélyes kategóriába. Mélyebb történelmi ismeretek nélkül, főleg a családom történetére hagyatkozva feltételezem: mindannyian alkotói és végeredményei vagyunk a kárpát-medencei génturmixnak (asszem ezt is itt olvastam valahol), így nem csak erkölcsileg, logikailag is égbekiáltó baromság a rasszizmus bármilyen formája hazánkban.

 

Ám sajnos nem csak a szembetűnően csökött barmoktól hallottam nap, mint nap a cigányozást, zsidózást, hanem ezek elcsattantak abban a közegben, ahol én és a családom éltünk, a rasszizmus már részévé vált a gyermekeim mindennapjainak is, már nem csak undort és frusztrációt generálva, hanem félelmet is keltve bennem. Nem tudtam ellene tenni, el kellett jönnünk. A sokadik kudarc immár.

 

 

Anyagiak

 

Ahogy már írtam, nem csak, illetve főleg nem az anyagiak vezéreltek külföldre. Azon kevesek egyike vagyok, akik az elmúlt években viszonylag sikeres gazdasági tevékenységet folytattak Magyarországon. Nőtt a cégem, és ebből tisztességesen megéltem. Természetesen ez nem csak az én érdemem, nagyon sok tőkét kaptam mind direkt, mind átvitt értelemben a szüleimtől, támogatást a családomtól, sok tehetséges munkatársam és partnerem is közreműködött a sikereinkben, köszönet érte.

 

Ugyanakkor gyakran kellett szembesülnöm azzal, hogy fele annyit sem érek el a magyar piacon, a magyar viszonyok között, mint a velem összemérhető tehetségű, munkabírású emberek ’nyugaton’. Éreztem, hogy húz le, húz vissza a magyar posvány, keresztbe fekszenek a fent leírt okok miatt már megkeseredett, esetleg kevésbé szerencsés honfitársaim, naponta átalakulásra késztetik a vállalkozásaimat a kelekótya politikusaink kísérletezgetései, és belőlem is fogy a kreativitás és a cselekvőkésség. Látnom kellett, hogyan húz el mellettem a világ, hasznosítják az új gondolatokat, ötleteket, amik bár bennem esetleg előbb felötlöttek, de a destruktív közegben elakadtak, elhaltak, belassultak.

 

Irigykedni kezdtem, hogy mások – külföldön – sokkal kevesebb erőfeszítéssel érik el céljaikat, sokkal több támogatást (de legalább kevesebb gátlást) kapnak a honfitársaiktól. Nem volt elég erőm, hogy megváltoztassam ezt a közeget magam körül, és féltem, hogy lemaradok, kevesebb leszek, mint ami lehetnék, kevesebbet érek el, mint amit elérhetnék, ha Magyarországon maradok. El kellett jönnöm.

 

Nem számoltam le végleg

 

Van még ok persze számtalan, gondolom mindenkinek meg van a listája, aki már eljött, vagy jönni készül. Én nem bátorítok senkit, csak megosztom a saját véleményemet, szempontjaimat – amiket vagy elfogadtok, vagy kinyomtatjátok puha papírra, hogy a munkásságom elfoglalhassa méltó helyét a sloziban. Hogy a mélymagyar kesergés mellett valami pozitívummal zárjam a témát: én nem számoltam le teljesen Magyarországgal. Belátom, hogy a problémák elől menekülve, saját gyengeségem miatt is kellett eljönnöm, ezt nem lehet az ország nyakába varrni.

 

Túlságosan érzékenyen érintettek a nekem nem tetsző dolgok, ugyanakkor nyúlbéla voltam, vagyok ahhoz, hogy fölvegyem a kesztyűt és próbáljak változtatni az engem irritáló dolgokon. Akkor miben reménykedem? Több dologban is. Magyarország még megváltozhat, akár csöndesen (bár ebben kevésé hiszek), akár valamilyen kataklizmában, társadalmi földindulásban. Összedől vagy megváltozik minden, ami nem működik a mai Magyarországon, mert különben Magyarország tűnik el hamarosan.

 

Ha marad otthon (vagy hazamegy) pár ember, aki nem futamodik meg a változtatás kényelmetlen feladata elől, nem úgy, mint azt mi is tettük itt oly sokan, akkor megváltozhatnak a dolgok, ha nem, akkor Magyarországnak hamarosan vége. Kínai gyarmat lesz, vagy német lerakat, talán önálló országhívó kóddal. A másik reményem a gyermekeim. Jelentős részben az ő jövőjük miatt jöttem el. Ha beválik a terv és egy biztonságosabb, barátságosabb közegben tudom őket felnevelni, akkor ők elég erősek lehetnek ahhoz, hogy részt vegyenek Magyarország életében, jobbításában.

 

A harmadik reményem pedig én magam vagyok. Igyekszem tanulni a hibáimból, begyógyítani azokat a sérüléseket, amiket a magyar közegben szereztem és gyűjtöm az erőt, hogy visszatérjek. Lesz még olyan időszaka az életemnek, amikor kevesebb lesz a vesztenivalóm, és több a testi, lelki tartalékom, mint most és akkor igyekszem majd helyrehozni azokat a hibákat, amiket elkövettünk – Magyarország és én."

 

(hataratkelo.blog.hu)

http://www.fovarosi-hirhatar.hu/hir/ezert-kellett-eljonnunk-magyarorszagrol

Kalandvágy II.

10 ezernél is több orvos és ápoló hagyta már el Magyarországot

Csak orvosból és nővérből több mint nyolcezren, de minden egészségügyi engedélyhez kötött szakembert beleszámítva, tízezernél is többen hagyták el Magyarországot, 2008 óta.

Az Egészségügyi Engedélyezési Hivataltól (EEKH) kapott adatok alapján elmondható, hogy 2014. első felében sem lassult az egészségügyi dolgozók elvándorlási üteme, sőt a 25 és 29 év között állók – tehát a szakvizsgázók korosztálya – körében emelkedett azon kérvények száma, amelyek a külföldi munkavállaláshoz szükségesek. A Magyar Rezidens Szövetség tapasztalatai szerint, a frissdiplomások jellemzően ősszel lépnek, így a második félévben erőteljes növekedés várható.


Forrás: MedLines

"Dénes Tamás, a Rezidens Szövetség elnöke szerint jelenleg attól kell tartani, hogy öt-tíz éven belül alig lesz itthon 30-50 év közötti orvos, ami miatt nem csak a betegellátás, de a külföldi orvosok ma még jól prosperáló itteni képzése is ellehetetlenül" – írja a Világgazdaság.

A hazai egészsségügyi bérek – némely esetben – a huszadát sem teszik ki az európai doktori jövedelmekhez képest. A takarítói minimálbér sok esetben duplája az itthoni átlagos orvos béreknek, a Medlines nemzetközi orvosi lap, többek között ezzel indokolja, hogy a magyar orvosok elvándorolnak.

http://propeller.hu/itthon/2967536-tobb-mint-10-000-orvos