Óvatosan kell bánni a hasonlatokkal, metaforákkal. Oda vihetnek, ahová eszünk ágában sincs menni.

Aligha tudnánk kommunikálni metaforák nélkül.

Használjuk is őket nap mint nap – a hétköznapi életben is minduntalan efféle jelöletlen hasonlatokkal élünk; azt mondjuk a buszról, hogy vánszorog, a pénztárosnőt tyúknak nevezzük, kedves politikusunkat hajnali, szivárványos harmatnak. Gyakran bele sem gondolunk, hogy milyen irányba viszi a gondolkodásunkat egy-egy metafora – vagyis vinné, ha komolyan elméláznánk rajta.

false

Ezeken a hasábokon többször említettem már a metaforát (pontosan tízszer írtam róla, ha akeresőnek hinni lehet); gyakran találtam úgy, hogy érdemes mögé tekinteni, hogy honnan ered, hogyan használjuk, és hová vezet. Ha ugyanis kimondjuk vagy leírjuk, rögtön beindul az értelem megsokszorozódása. Mondok egy példát. Mari nagyon védi csintalan gyermekeit, mindent eltűr nekik, és nem hagy beleszólást abba, hogy hogyan kellene nevelnie őket. Ekkor azt mondjuk: „Mari egy anyatigris.” Igen ám, de a tigris nemcsak arról nevezetes, hogy védi a kölykeit, hanem vérengző fenevad is, erős is, szép, arányos testalkata van, és így tovább – tehát Marira óhatatlanul ezek a tulajdonságai is rávetülnek. Ha Mari történetesen filigrán, halk szavú, vegetáriánus hölgy, akkor a metafora – bármilyen találó lehet is egy bizonyos tekintetben – rögtön mosolyra készteti a hallgatót.

Vagy ott van a fordított eset: ha valakit görénynek hívunk, az a visszataszító bűzt és a ragadozó természetet juttatja az eszünkbe – holott a görény selymes bundájú, kecses, ügyes és szeretetre méltó állat, de hogy erre gondoltunk valójában, arról aligha tudnánk egy szembesítéskor meggyőzni azt, akire mondtuk.

Aztán ott van például az ibolya. Ezt a kis virágot jellemzi, hogy kék (vagy lila), hogy kicsi, hogy illata van – és azt szokás mondani róla, hogy szerény (ami nehezen volna racionálisan védhető, mert egy pitypang, orchidea vagy tölgy sem nevezhető nagyképűnek – egyáltalán, ebben a dimenzióban a flóra nemigen helyezhető el). Mármost jól teszi-e valaki, akár egy miniszterelnök, hogy éppen ezt a virágot használja metaforaként? Amikor a szerénységről beszél? Hogy az ő kormánya olyan szerény volna, mint az ibolya?

A metafora továbbgondolásának veszélyei annyira evidensek, hogy már a kisgyerekek is hamar rájönnek. Volt még az alsó tagozatban egy osztálytársam, aki rendszeresen azzal vágott vissza a sértésekre, hogy „le vagy ibolyázva”' – ahol ez a furcsa szóképzés az ibolya illatára, vagyis, általánosabban, szagára (és nyilván nem jellegzetes színére vagy állítólagos szerénységére) utalt. Sőt: ugyancsak az alsó tagozatban terjedt az a tréfás emlékkönyvbeírás, miszerint

Légy szerény, mint a kis ibolya,
Melyet sötétben is elárul illata.

Hát, hogy ennek a kormánynak szaga van, azt sokan így gondoljuk. A színéről nincs elképzelésünk. A szerénység… No igen. Kezdjük azon, hogy szerény-e, aki ezt magáról állítja?

http://magyarnarancs.hu/elso_valtozat/ibolya-93407