Az író Mohács alpolgármestere.

Gyökerek

„Azért vagyunk a világban, hogy valahol otthon legyünk benne…” – mondotta a legnagyobb székely író, Tamási Áron. A megfogalmazott igazság emberi létünk legfontosabb lényegére világít rá: gyökerek nélkül nincs emelkedett emberi lét. Ahogy Tamási Áron Ábele mindenhonnan visszavágyott az erdélyi havasok tiszta világába, a faragott székelykapuk és tornácos házak meleg ölelésébe, úgy kötődik minden ember a saját hajszálgyökereivel szülőföldjéhez. De a gyökerek nem mind egyformán erősek. Megtépázott történelmünk utolsó pár évtizede nem kedvezett a mélységeknek, állandó veszteségeink pedig szégyenlőssé tették fiainkat, lányainkat, ha hazáról, szülőföldről, nemzeti kultúráról esett szó. A természetes hála és tisztelet múltunk nagyjai iránt kiirtatott a magyar lélekből. Ezt az állapotot használta ki az internacionalistából világpolgárrá vedlett, magát liberálisnak nevező réteg, s teremtett egy borzalmas új szót, a „magyarkodást”, melyet semmilyen nyelvre nem lehet lefordítani, ugyanis más esetben (angolkodik, olaszkodik stb.) nem értelmezhető. Mégis, érdemes elgondolkoznunk azon, hogy természetes állapot-e teljes érzéketlenségünk, ha a nemzet ügyéről van szó! Nem más ellen, nem más kárára, nem mások elé helyezve magunkat, de okosan szeretve ezt a darabka szülőföldet, amelyet csak mi tehetünk naggyá és termékennyé.

Amely nép tudatosan és magabiztosan ápolja kultúráját és nyelvét, egész szellemiségének biztos alapjául szolgáló erőre tesz szert. A nemzetek közössége csak olyan népekre néz föl, amelyek megőrizték sajátosságaikat, letettek valamit a közös kincsek közé. Örök érvényű igazságokat fogalmazott meg Babits Mihály, amikor így írt: „Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét! De milyen balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék venni, vagy meggyengíteni!” Éppen ezért kell vállalnunk a manapság oly lenézett népi kincseinket, népművészetünket, hagyományainkat! És vállaljuk a „bőgatyát” is, a zsinóros atillát is, mert a miénk, bárhogy gúnyolódnak is rajta!

A hazáját szerető ember – legyen bár kétkezi munkás vagy tudós – történelmet építő ember. Azáltal válik alkotó lénnyé, hogy tudatosan vállalja nemzetépítő tevékenységét. Közösen létrehozott szellemi kincseink, erkölcsi értékeink, a magunk és a velünk élő nemzetiségek hagyományai mind minket gazdagítanak és általa az emberiséget is. Költőink, íróink megmutatták az utat az okos hazaszeretetre. Arany János, Petőfi, Ady vagy József Attila számtalan verssora állhatna itt példaként.

Most, amikor kihunyóban bennünk a szikra, csak okos eleinkbe kapaszkodva maradhatunk meg, tőlük kérhetünk tanácsot, hogy gyökereink erőtől duzzadóan belekapaszkodhassanak a szülőföldbe. Mert magyarnak lenni sem alávalóbb, mint angolnak, spanyolnak, franciának…!
Nekünk Európa huzatos közepén kell otthon éreznünk magunkat!

Lajdi Klára