Gyermek- és fiatalfelnőtt korom májusi repkedő barna zöldevői eltűntek...


 
                     Arany János: Családi kör
 
 
         Este van, este van: ki-ki nyúgalomba!
         Feketén bólingat az eperfa lombja,
         Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
         Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
         Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
         Lomha földi békák szanaszét görögnek,
         Csapong a denevér az ereszt sodorván,
         Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.
 
         Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
         A gazdasszony épen az imént fejé meg;
         Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
         Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
         Ballag egy cica is -- bogarászni restel --
         Óvakodva lépdel hosszan elnyult testtel,
         Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
         Egy iramodással a pitvarba terem.
 
         Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
         Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
         Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
         Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
         Benn a házi asszony elszűri a tejet.
         Kérő kis fiának enged inni egyet;
         Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
         Mint csillagok közé nyájas hold világa.
 
         Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:
         Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag.
         Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
         Csak vasalás híja... s reggel ünnep lészen.
         Körűl az apróság, vidám mese mellett,
         Zörgős héjú borsót, vagy babot szemelget,
         Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
         Az világítja meg gömbölyű arcukat.
 
         A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
         Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.
         Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
         E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
         Legalább így szokta mondani az apjok,
         Noha a fiú nem imádságon kapkod:
         Jobban kedveli a verseket, nótákat,
         Effélét csinálni maga is próbálgat.
 
         Pendül a kapa most, letevé a gazda:
         Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
         Kutat az apró nép, örülne, ha benne
         Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
         Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
         Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl!
         Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
         Kinálják erősen káposzta-levéllel.
 
         A gazda pedig mond egy szives jo estét,
         Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
         Homlokát letörli porlepett ingével:
         Mélyre van az szántva az élet-ekével.
         De a mint körülnéz a víg csemetéken,
         Sötét arcredői elsimulnak szépen;
         Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
         Nyájas szavu nője mosolyra deríti.
 
         Nem késik azonban a jó háziasszony,
         Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
         Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
         Arra tálalja fel az egyszerü étket.
         Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
         De a férj unszolja: "Gyer közelebb, édes!"
         Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, --
         Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.
 
         De vajon ki zörget? "Nézz ki, fiam Sára:
         Valami szegény kér helyet éjszakára:
         Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
         Mennyit szenved úgyis, sok bezárt kilincsen!"
         Visszajő a lyányka, az utast behíván.
         Béna harczfi lép be, sok jó estét kíván:
         "Isten áldja meg a kendtek életét is,
         (Igy végezi a szót), meg az emberét is."
 
         Köszöni a gazda: "Része legyen benne:
         Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne."
         Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb --
         Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
         Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
         Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
         Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
         Természete már ez magyar embereknek.
 
         De mikor aztán a vacsorának vége,
         Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
         Megered lassanként s valamint a patak,
         Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
         Az idősb fiú is leteszi a könyvet,
         Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
         És mihelyt a koldus megáll a beszédben:
         "Meséljen még egyet" -- rimánkodik szépen.
 
         "Nem mese az, gyermek", -- így feddi az apja,
         Rátekint a vándor és tovább folytatja;
         Néma kegyelettel függenek a szaván
         Mind az egész háznép, de kivált a leány:
         Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
         Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját;
         Három éve múlik hogy utána kérdez,
         Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.
 
         Este van, este van... a tűz sem világít,
         Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
         A gyermek is álmos, -- egy már alszik épen,
         Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
         Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
         Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
         Majd a földre hintik a zizegő szalmát...
         S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.