*Nincs kerek évforduló, ezért úgy gondoltam másra hagyom a megemlékezést.
Aztán, meggondolatlanút, belelapoztam az "RTV Részletes" újságba, megnéztem
a február 11-i műsorokat. Elképedtem! Azon a napon, amikor 1945-ben egy
kisvárosnyi magyar férfi (nő és gyerek!) halt meg, a közszolgálati
televíziók (az M-1, az M-2, de a Duna és a Duna-World), de a közszolgálati
rádiók: a Kossuth, a Petőfi és a Bartók rádió tingli-tangli vidám műsorokat
sugároznak. Eszükbe sem jut megemlékezni az e napon néhány óra alatt
elesett hozzávetőleg 20 ezer (!) magyarról, hozzávetőleg ugyanannyiról,
mint az 1526-ban lezajlott mohácsi csatában.*

*Mi is történt 1945. február 11-én, este, úgy 8 óra után?*

*Tudjuk, ez évfordulója a Budai-várból 1945. február 11-én történt
kitörésnek, mely során a 1944. Karácsonya óta a Budai-várban rekedt magyar
és német alakulatok maradványai, hátrahagyva a Várhegy pincéiben sebesült
és beteg bajtársaikat, elkerülendő a semmi jóval nem kecsegtető fogságba
esést megkísérelték a lehetetlent, azaz egy bravúros rohammal kitörni a Vár
és Budapest körül kiépített többszörös szovjet gyűrűből.*

*Mint tudjuk, a Budapest körüli szovjet gyűrű 1944. Karácsonyán bezárult, s
1945. január közepén a magyar és német alakulatok, feladva Pestet, Budára
majd fokozatosan a Várhegyre, pontosabban a Budai várba szorultak vissza. A
Hitler által ígért légi utánpótlás akadozott, majd a szükség repülőtérként
használt Vérmező eleste után le is állt. A magyar és német parancsnokok,
Hindy Iván vezérezredes és Karl Pfeffer-Wildenbruch Obergruppenfürer, akik
összességében 40-45 ezer ember - nagyjából fele-fele arányban magyar és
német katonák - felett rendelkeztek, s akik minden korábbi kitörési
engedély-kérelemre Hitlertől elutasító választ kaptak, lőszer és élelem
fogytával elhatározták a kitörést. Itt is furfanghoz kellett folyamodniuk,
azaz a Berlin felé küldött rádióüzenet után, miszerint kitörnek,
összetörték a rádiót, hogy ne vehessék Hitler ismételt tiltó parancsát.*

*Az 1945. február 11-én este 8 óra körül a Bécsi kapun keresztül a Várfok
és az Ostrom utcán kitóduló magyar és német csapatokat, melyek sem
tüzérségi támogatást nem kaptak, s nehézfegyverekkel sem rendelkeztek, a
kitörést már "váró" szovjetek a Széna és Széll Kálmán tereken félelmetes
golyózáporral fogadták.*

*Az egyenlőtlen küzdelem hamar eldőlt: a fáradt, kiéhezett, lőszerrel alig
rendelkező kitörő sereg, azaz józan becslések szerint 44 ezer, fele részt
magyar, fele részt német katonából másnapra hozzávetőleg 700 katona érte el
a magyar-német vonalakat, (átmenetileg) megmenekült. Azaz 43 ezer katona
egyetlen nap leforgása alatt halt meg, amiből, ha az arányok helyesek 21-22
ezer volt a magyar halott.*

*És itt meg kell állni. Megállni és nem azt boncolgatni, hogy az elesettek
hány százaléka szimpatizált a német terjeszkedéssel, hány százaléka volt
náci (szovjet szóhasználat szerint: fasiszta) érzelmű, hanem fejet hajtani
a katonai esküjükhöz halálukig ragaszkodó, hazájuk fővárosát az ellenségtől
(igenis ellenségtől, mert egy katona számára a felettese, a parancsnoka
mondja meg ki az ellenség) védő katonák végső erőfeszítése, halála előtt. S
hogy nem adták meg magukat, az is érthető, hiszen már 1944 ősze óta magyar
földön tevékenykedik a Vörös Hadsereg, s vannak hírek, hogy az elfoglalt
területeken mi történik, s mi történik a fogságba esett honvédekkel. De
tudjuk azt is, hogy a Várhegy pincéiben berendezett hadikórházak
sebesültjeinek szenvedését a Várba betörő szovjetek, nem gyógyszerrel,
kötszerrel és érzéstelenítővel, hanem lángszóróval rövidítették le.*

*Igen! Meg kell állni és eltöprengeni azon, hogy a mohácsi csatával azonos
emberveszteség, miért nem érdemel meg, több mint 60 év után, a hivatalos
Magyarországtól kegyeletet. Hogy egy tisztességesen megrendezett állami
megemlékezésen elsirassuk azt a kisvárosnyi életerős magyar férfit, köztük
a csupa fiatalból álló két Egyetemi Rohamzászlóalj önkénteseit, ahogy ezt
tette Nemeskürty István 1972-ben a doni áldozatokkal a "Requiem egy
hadseregért" című könyvében. Megemlékezni, s nem azon fanyalogni, hogy
párfős szervezetek miként emlékeznek meg róluk. S mellesleg elsiratni azt a
Gerhard Schmidhuber német vezérkari ezredest, aki egy hónappal korábban még
megmentette a budapesti gettó maradék 60-70 ezer lakóját, s aki a Lövőház
utcában ugyanezen harcban esett el.*

*Mellesleg megint mi tartottuk fel a "szövetségesek" által is megvetett és
iszonytkeltő "vörös hordát", ami így nem jutott el az óceánig, hogy addig
terjessze befolyását... *

*Igen, ideje már központilag, államilag felmenteni ezeket az elesett
katonákat a hamisan csengő "fasiszta" jelző súlya alól, s ezzel felitatni
azt a gyászkönnyet, mely még ma is legördül ezekben a hideg február elejei
napokban a hozzátartozók sokat látott és még többet tapasztalt barázdált
arcán. Ez a feladat a hatalomban lévőkre vár!*


*Mi pedig, civilek, addig is kegyelettel gondoljunk az elesettekre! Legyen
emlékük áldott!*


*Kattints az alabbi linkre es hallgasdd meg*